Monika Jurczak: Komunizm, młodość i rock’n’roll - recenzió
Lengyelről magyarra fordította: Cseke Jolán

Monika Jurczak: Kommunizmus, ifjúság és rock and roll
'Magyazyn' lengyel hungarológiai online magazin, 2019. augusztus 24.

Mindenki ismeri a Széll Kálmán teret, a piros metró egyik megállóját, aki valaha Budapesten járt; korábbi neve Moszkva tér – a helyiek napjainkban is emlegetik így olykor, bár a nevet már 2011-ben megváltoztatták – a legforgalmasabb közlekedési csomópontok egyike, egyben Buda lengagyobb tere. Azt már kevesebben tudják, hogy a helyiek a térre korábban Kalef néven is utaltak, ami Kovács István professzor olvasatában a kalefaktor vagy kalafaktor szóból származik – ez a téren alkalmi munkára váró fűtők megnevezése volt. Ha ebben a környezetben a magyarországi hatvanas évekbe képzeljük magunkat, Ray Charles vagy Elvis Presley szól a háttérből (bár ma már online hallgatjuk, nem pedig csempészett lemezről), és magunk elé képzeljük a korabeli fiatalságot, akik, részben a rendszer szürkeségét és szomorúságát ellensúlyozandó, színes dzsekikben jártak, máris Cseke Zsolt valóságában találjuk magunkat: ő a főhőse Berta Zsolt Chłopcy z placu Moskwy című regényének (magyar címe: Kalef, lengyelre fordította: Daniel Warmuz).
Ezen a ponton érdemes kitérni a szerző személyére, mivel a könyv lapjain kirajzolódó történet – habár az irodalmi művek törvényszerűségeit követi – az író családjának valós eseményein alapul, legfőképpen édesapja, idősebb Berta Zsolt életébe nyújt betekintést.
Az 1965-ben zajlott Kalef-perben, amely egyszerre volt erődemonstráció és a hatóság fiataloktól való félelmének megnyilvánulása is egyben, a szerző édesapját sebtében gyűjtött bizonyítékok és koholt vádak alapján öthavi börtönre ítélték, ártatlanul. Teljesen egyértelmű, hogy a könyvben két, egymással ellentétes világ találkozik, pontosabban olvad össze. Az egyiket legkönnyebben Kovács professzor szavaival vázolhatjuk: "A felnőttkor küszöbén álló fiatalok drámai sorsán keresztül mutatja meg, dokumentálja [az író – a szerző megjegyzése] a magyar társadalomban a kommunista korszak idején uralkodó félelmet.". Természetesen teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ez a regény egyik fő szála, témája, de ha csak ennyi információ állt volna rendelkezésemre a könyvről, valószínűleg jóval kisebb érdeklődéssel kezdtem volna neki.
Ennek oka lehet egyrészt az életkorom (én már nem tartozom ahhoz a generációhoz, amelyik teljes valójában megtapasztalta a kommunizmust, tehát nincsen viszonyítási alapom), valamint az is, hogy szintén a szovjet blokk egyik országában nőttem fel (hiszen milyen gyakran halljuk, hogy és hogy sem volt a kommunizmus idején). Szerencsémre a regényben rejlő másik világ felfedezéséhez kitűnő lehetőséget kínált a könyv május végi krakkói bemutatója, ahol a szerző, Berta Zsolt is jelen volt. A találkozón a perről szóló történet került a háttérbe, a beszélgetés fő fonala a fiatalság életéről szólt: mi érdekelte őket, milyen ruhákat hordtak, hogyan viselkedtek, milyen zenét hallgattak. Itt ébredtem rá, hogy a könyvnek köszönhetően lesz esélyem belepillantani a hatvanas évek fiatalságának életébe, megtudni, hogy milyenek voltak ők, milyen volt a nagyszüleink, szüleink, nagynénéink generációja (még ha a magyar ifjúság tükrében is).
Amikor olvasni kezdtem, eleinte kalandregényként fogtam fel a művet, próbáltam a "dühös fiatalok ágálnak a rendszer ellen" kategóriába illeszteni, azonban olvasás közben a valóság egyre konkrétabban világlott ki a regény lapjairól, s amint a karakterek tisztultak, árnyaltabbá lettek, majd amikor a Kalef-galerit bedarálták a kommunista állam könyörtelenül csikorgó fogaskerekei, a vidám ifjúsági sztori számomra a felnőtté válás komor történetévé lett. Felmerült bennem a kérdés, hogy miként maradhat valaki továbbra is talpon azután, hogy a rendszer részéről épp annyira szélsőséges, mint indokolatlan, igaztalan vádak érik.
A regény főszereplője, Zsolt és két barátja, Ákos, valamint Gyula három különböző módon reagál: ellenállni és megpróbálni menekülni, a halállal is szembenézve (Gyula), eltiporni a régi eszméket és próbálni megszabadulni a bűntudattól, ami újra és újra visszatér (Ákos), vagy pedig, túlélve megaláztatást, fájdalmat, szeretteink elvesztését, aprólékosan, tégláról téglára felépíteni egy olyan világot önmagadban és magad körül, amely a valódi integritás hiánya ellenére is illeszkedik a rendszer adta keretekbe. Az utóbbi verzió Cseke Zsolt élettörténete dióhéjban.
Úgy vélem, a választási lehetőségeink sokféleségének ábrázolása az egyik elem, ami különlegessé teszi ezt a művet, megmutatva azt, hogy – különösen egy totalitárius rendszer elnyomása alatt – nincsenek minden esetben jó megoldások, csak olyanok, amelyeknek a negatív következményei hol kisebbek, hol nagyobbak.
Ezen felül kiemelném még a Budapest-szerte fellelhető különleges helyek pontos és részletes bemutatását is, Pasaréttől a Városligetig. A szerző zseniális módszereivel úgy kalauzol bennünket a hatvanas évek Budapestjén, mintha az olvasó maga is részese lenne az eseményeknek, legyen szó egy esti buliba indulásról vagy a rendőrök előli menekülésről. Ennek köszönhetően a befogadó a részévé válik valaminek, ami úgy bukkan elő a múltból, mint a váratlanul felfedezett régészeti leletek: az élet közösségi média és mobiltelefonok nélkül is ugyanolyan jól működött, mint napjainkban (sőt, talán még jobban is), és ezen eszközök szerepét olyan helyek töltötték be, mint maga a Kalef vagy éppen a környékbeli kocsmák, szórakozóhelyek.
Az olvasó valósággal a narráló főszereplőhöz "tapad" a történetben, ami azt eredményezi, hogy az ifjú Cseke Zsolt oldalán a "Bezzeg a mi időnkben!"-érzés nélkül hatolhatunk be az idősebb generációk birodalmába. Csodálatos érzés testközelből megtapasztalni, hogy a nagyszüleink, szüleink is voltak fiatalok, randiztak, együtt lógtak, bolondoztak, ad-hoc cselekedtek. Jóllehet, az idő múlásával minden megváltozik, a tapasztalatok súlya terheli a fiatalokat – ezt nevezik érettségnek – és mégis, ahogyan a főszereplő mondja a történet végén: "Indul az élet. Vagyis már megy. Hát mégis megy. Valahogy.". Magával ragadó kép, amely megmutatja, hogy a generációk változása az élet elkerülhetetlen rendje: a már tapasztalt Zsolt a Kalefon ülő újabb generációs ifjúságot nézi. "Felbaktatok a lépcsőn. Balra, a korláton srácok ülnek csajokkal. A hajuk egészen vállig és az alá ér. Mint már az enyém is. Trapézfarmert hordanak, vagyis a szára bő, ahogy az enyémnek is. A csukájuk hegyes orrú, magas sarkú, néhányuk magas szárú tornacipőt visel, ahogy én is. (...) Lent, a Mézes Mackóban a wurlitzerből Stonest, Beatlest, Yardbirds-öt, Animalst és Kinkset hallgatnak, újabban Hendrixet és Doorsot is. Ahogy én is. Főleg otthon. Alig akad már egy-egy Elvis-, Little Richard- vagy Bill Haley-lemez a gépben. Vihognak, hülyéskednek, füttyögnek a csajok után, gitároznak, énekelnek, lemezeket cserélgetnek. Ahogy nemrég még mi is. Övék a tér, uralják. (...) A posta sarkánál egy ballonkabátos férfi fényképez egy nőt. Rám ügyet se vetnek. A háttérben a Kalef."

Ehelyt szeretnék tisztelegni egyúttal a fordító előtt is, aki nemcsak a hatvanas évek magyar valóságába, de a korabeli magyar köznyelvbe, régtegnyelvekbe is bevezetett bennünket – gyanítom, hogy a kalefosok beszédének hiteles közvetítése valódi kihívás lehetett, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a fülig szerelmes tizenévestől a selypítő és raccsoló ifjúgárdistáig hányféle karaktert vonultat fel a regény. Ezen felül a fordításból is egyértelműen érezhető, hogy az eredeti szöveg telis-tele van hungarizmussal és magyar szójátékokkal, így nemcsak hogy nem lehetett volna elegendő "egy kis archaizálás" az eredeti fordulatok közvetítéséhez, de el kellett találni a lengyel olvasó befogadóképességének határait is a magyar szófordulatok alkalmazásakor.
Én úgy látom, ez nagyszerűen sikerült Daniel Warmuznak – több hosszabb idézetet is találtam, élen ezzel a két kedvenccel: "(…) [Rika] úgy belém szeretne, hogy azt se tudná, fiú-e vagy lány. De én megmutatnám neki, hogy lány, és azt is, hogy én fiú vagyok.” és „(…) a forradalmárnak nem programja van, hanem elege”. Végül pedig úgy gondolom, hogy a Kalef maga nemcsak a regény egy ikonikus helyszíne – Berta Zsolt a képet a parabola szintjére emelve árnyalja. Ezáltal a Kalef a kommunizmus teljes rendszerét képezi le kicsiben, melyben egymás mellett élnek és keresztezik egymás útjait tudatos felnőttek és fiatalok, mit sem tudván a rendszer működésének, feltételeinek valódi szabályairól, és ebben a közegben próbál meg mindenki – a maga módján – élni.

Monika Jurczak
A szerző fiatal hungarológus, műfordító

Lengyelről magyarra fordította: Cseke Jolán