1. Jancsiszög
  2. Visszajátszás
  3. Kalef
  4. Recept
  5. Luk van
  6. Szomjas Szűz
  7. Publikációk
  8. Előkészületben

Berta Zsolt: Háború se béke


Berta Zsolt jelenleg a Kalef és Jancsiszög című kötetekhez illeszkedő új regényén dolgozik, amely a Cseke-saga, vagyis a Cseke családregény-trilógia harmadik – bár a valós időrendet illetően voltaképpen első – kötete lesz, címe: Háború se béke.

Berta Zsolt: Háború se béke Berta Zsolt: Háború se béke

Fogyasztói ár:
Kiadó:várhatóan Magyar Napló Kiadó
Kiadás éve:várhatóan 2020.
ISBN:hamarosan
Nyelv: magyar
Terjedelem:hamarosan
Tömeg: hamarosan
Előrendelés



Háború se béke – rövid előzetes



A történelem elsodor, mint nikotintól sárga
ujjú ember az asztalra hullott dohányt,
nem létemen csámcsog majd a szája.
És Uramat, mint megérdemelt adományt
felejtésem keresztjére feszítik, hiába
van fiunk, s két gyötrődő leányunk,
az örökkévalóság részeg, és máris reánk unt.
……………………
(Jónás Tamás: Jézus feleségének monológja)




A magas kerítés felett széles út, azon túl kertek négyszögei rajzolódnak ki hat emeletnyi magasomból nézve. A kertekben sátortetős kockaházak, úgy hallottam, újabban Kádár kockának nevezik őket. Az udvarokon tyúkok, kacsák kóricálnak, kutyák csörgetik láncaikat vagy ügetnek a kerítések mentén, egy asszony kilép a verandára, az oldalához szorított vájlingból a földre zúdítja a vizet. Elnézek a zajló élet fölött a messzeségbe, ahol az ég összeér a földdel, ahol az emberek, állatok, fák ilyen távolságból már kivehetetlenek emberszem számára. Az ott már az ismert világ határán túli terület. Mindig is szerettem így gondolni rá, a messzeségbe tekinteni, s valamiféle kellemetességet, kalandot, izgalmas történést képzelni a már nem láthatóba. Most aztán bámulhatom a messzeséget, amennyit csak akarom, nem kell, sőt nem is szabad innen mennem sehova.
– ¬Mi lenne, százado… mi lenne, 4656-os fogvatartott, ha megírná a memoárjait? – kérdezte a minap Kovacsevics őrnagy. – Az idejébe éppen beleférne.
És F4-re húzta a bástyáját.
– A memoárjaimat? Itt?
Sáncoltam.
– Hogy ne teljen hiába az idő. A többi rabnak nem kell tudni róla. Ami azt illeti, a fegyőröknek pláne nem. De így magunk közt… idevezettetem az irodámba, valami irodista munka ürügyén, aztán elbíbelődhet vele ott a másik asztalnál. Vagy amikor fent a gombüzemben dolgoznak és épp Tapasztó a felügyelőjük… úgyis mindig ő az. No, mit gondol?
– És mi teteje lenne az én memoárjaimnak?
– Hát… maga annyi felé járt, annyi mindent látott…
– Ahogy maguk is. Olyan éveket éltünk, hogy sokfelé jártak, sok mindent láttak az emberek. Most meg olyanokat élünk, hogy azt elmondani nem szabad úgy, ahogy volt.
Utóbbi megjegyzésemet Kovacsevics őrnagy figyelmen kívül hagyta.
– Igen. De maga… meg is tudná írni. Olyan szép szavakkal, amilyenekkel a Dontól búcsúztatott el bennünket. És hát… az nem csak a maga memoárja lenne. Ugye! Olyan éveket éltünk, hogy azok után senkinek sem lehet csak saját memoárja.
Rövid töprengés után hozzáfűzte:
– Aztán meg… ki tudja, mit hoz a jövő.

Cseke Benedek a nevem, ezerkilencszáztizennégyben születtem, Nyugat-Magyarország egyik falujában, Felsőőrön. Ma már város, harminckilencben lett azzá. Német neve is van, Oberwart, a horvátok Gornja Bortaként, a cigányok csak Erbaként említik. Ma is közel esik a határhoz, csak éppen 1920-ban, a győztesek trianoni triumphusa során annak másik oldalára került, anélkül, hogy egy fűcsomót is arrébb vittek volna a lakói. Így a hozzánk hasonlóan háborús vesztes Ausztria gyarapodott általa.
Valaha katona voltam, legutóbb századosi rangban szolgáltam a Magyar Királyi Honvédségben, s bár nem hivatalosan, de e ranggal tiszteltek meg az oldalamon harcolók hat évvel ezelőtt, ezerkilencszázötvenhatban is.
Vagy hol kezdjem? Azt hiszem, úgy értelmes, ha olvasómmal együtt valamelyest megmerülök családom múltjában.
Nagyapám, Cseke Balázs igen büszke volt szabad nemesi státusára, amit fejben és szívben csaknem az Árpád-korig vezetett vissza, ámde ilyen messzeségbe nyúlóan eredeti oklevélnek híjával vagyunk. A felsőőri Cseke nemzetség „kutyabőr” dokumentumai mind a XVIII. századból valók, amikor is tudvalevőleg ugyancsak virágzott a nemesi levelek feketepiaca. A miénken az 1756-os iktatási év áll (ha ugyan megvan még), vagyis a Mária Terézia által elrendelt „nemességi vizsgálat” során állították ki, amikor a török hódoltság, a hajdú-felkelések, a Rákóczi-szabadságharc és egyéb világégető csetepaték során megsemmisült vagy eltűnt nemesi levelek híján tanúkat kellett felsorakoztatni a hatóságok előtt. Bár akkori ősöm aligha szorult rá, hogy pénzen vegyen magának hamisítványt, mert Felsőőr a honfoglalást követően, vagyis már kialakulásakor gyepűőr faluvá lett, a környéket székelyekkel és besenyőkkel telepítették be, akik majdan Károly Róbert (akkor még I. Károly) 1327-es oklevelében mindannyian az ország szabad nemesei közé emeltettek. Eme tényen és státuszon az sem változtatott, hogy 1527-ben Ferdinánd király Felsőőrt is a Batthyányoknak adta. Nagyapa, felmenőihez híven, két okból sem volt hajlandó ratifikálni a királyi adományozást. Egyrészt mert a Batthyányok Felsőörsről származtak, ami nyilvánvalóvá tette számára az adminisztrációs baklövést, másrészt a megajándékozott Batthyány Ferenc nem átallott a Habsburgok oldalán Szapolyai János magyar király ellen hadakozni, márpedig az ilyen „labanckodás” magától értetődően teszi semmissé a magyar rög tulajdonlásának jogát, s ezen a későbbi Batthyány Lajos gróf vitathatatlan érdemei sem változtathatnak az ebül szerzett földet illetően.
A Cseke nemzetséget a többi felsőőri nemzetség magához hasonlóan ősidők óta ott élőnek tekintette. A II. József 1785-ös, reformátusokra és evangélikusokra is kiterjedő engedélye alapján a katolikus templom születési jegyzékében nyilvántartásba vett evangélikusok között az első évtől sorakoznak Cseke néven jegyzett egyének. A magam szemével láttam a nagy, poros könyveket, egy faládában hevernek a fáraház padlásán. Legalábbis akkor még ott hevertek, amikor a plébános harangozás után (amit rendszerint éppen e célból arra kóricáló süvölvényekkel végeztetett el) megengedte nekem, hogy belekukkantsak. Ennyi bizonyos, és még annyi, hogy a bemutatott családi címer és a felsorakoztatott tanúk igazolása alapján a királynő (az aláírás bizonysága szerint személyesen) 1327-et jelölte meg, mint családunk korábbi, királyi akarat általi felemelkedésének dátumát. Donációt azonban jóval később, 1582-ben kaptak Felsőőrön. Az uralkodói vérátömlesztésben, és az Őrnagyság címben részesített Csekét szintén Balázsnak hívták, róla kapta a nevét nagyapám, s még jó néhány ősünk. Szívesen találkoznék vele, ahogy közrendi állapotú atyjával és többi elődeinkkel is.
A biztonsággal sosem tisztázott vérségi magyarság avagy székelység avagy besenyőség az évszázadokkal azonban nem maradt, nem maradhatott oly tiszta, mint a név és a nemesi cím, hiszen az évszázadok során nagy számban települtek a faluba németek, horvátok, akikkel az őslakosok, köztük az én őseim is fenntartás nélkül keveredtek. Anyám, Terézia például a horvát Lizitska nevet viselte, míg apám – Cseke Zoltán – be nem kötötte a fejét, s bár anyai nagyanyámat Kelemennek hívták, az egyik dédanyám még Kárelként olvasható a nagy könyvben, ami pedig cseh eredetre utal, akkor is ha, egyébként karvalyt, turult jelent. A XVII. században néhány zsidó család is megtelepedett, bár velük kezdetben sem magyarok, sem németek, sem horvátok nem keveredtek gyakran, aminek másik oka lehetett ugyanúgy az is, hogy a zsidók maguk sem szerették más vérrel hígítani a magukét. A kölcsönös genetikai távolságtartás azonban nem akadályozta a békés és gazdaságilag gyümölcsöző együttélést. A következő két évszázadban cigányokat is fújt arra bőséggel a keleti szél, s közülük sokan meg is vetették a lábukat Felső- és Alsóőrön. A környező falvakban nemigen, mert azokat akkor már túlnyomórészt németek lakták, akik tudvalevőleg merevebbek az ilyesmiben. Talán mert történelmük során kevésbé volt alkalmuk szokni a keveredést és befogadást. Vagy – ki tudja – épp fordítva, elutasítóbb és összetartóbb alaptermészetük őrizte meg őket hozzánk képest kevésbé változatos vérű nemzetnek. És persze a miénkhez hasonló mértékű genocídiumok és azokat követő benépesítések szerencsés elmaradása.
A falut rendszeresen és akkurátusan fosztotta ki, mészárolta le és égette porig a Bécs, Kőszeg és egyéb irányokba, vagy onnan visszafelé tartó törökség. Felsőőr határőrző, katona-temperamentumú, szabadságszerető népe harcolt Bocskai István, aztán Bethlen Gábor oldalán, később Rákóczit támogatva a kurucok mellé állt, a szabadságharcban pedig megint csak Magyarország mellett tette le voksát a németséggel és labancsággal, és a nekik jutó horvát katonai egységgel szemben. Eltökélt becsületességének és hazafiságának, (időnként Batthyány Boldizsárnak köszönhető nagyarányú református elkötelezettsége jutalmaképpen a németek is minden adandó alkalommal a földdel tették egyenlővé a települést, s egyszer Napóleon csapatai is kifosztották. Utóbbiak nem megtorlásból, hanem csak úgy, a természet diktálta passzióból: ételért, italért, asszony melegéért, vagyis némi francia vért is honosítva minálunk. Nos, ilyen helyen születtem én, talán nem csoda, hogy katona lettem, s az sem, hogy kevéssé tulajdonítok jelentőséget a vérségi származásnak, s valamelyest ebből fakadóan a pártos hovatartozásnak sem. Bár eme felfogásommal nem sok elvi társra akadtam szülőfalumban sem, az már igaz.
A negyvennyolcas szabadságharcot követő megtorlások után, a deáki kiegyezést követően a falu fejlődésnek indult, szerencsés fekvése, lakosságának ügyessége, szorgalmatossága és rátermett, agilis kereskedése révén. Addig és azután is a legfőbb helyi tevékenységek a len- és hajdinatermesztés, a lótenyésztés, és a kovácsművesség voltak. A betelepült svábok nem elégedtek meg a len termesztésével, hanem annak alapjain textilművességet importáltak nyugatról, és ismertettek meg a falu lakosságával. A cigányok főleg csiszársággal foglalkoztak, ami kovácsságot és lókupeckedést egyaránt jelent.
Nagyapám, Cseke Balázs, és nagyanyám, született Berta Eszter mindezekkel, s még sok egyébbel is foglalkoztak. Tehetős emberek voltak, szép, nagy, csaknem kúriaszerű házat vittek, már birtoknak nevezhető földterülettel, s kint a határban is uraltak néhány szántót, legelőt, és akkora fenyvest, ami elég épületfát, és egy kisebb tölgyest, ami tüzelőt és a disznóknak makkot adott. Ekkora földdel, s a hozzá tartozó jószágokkal már jómódúnak számítottak Felsőőrön, annak ellenére, hogy a falu jó része a szabad nemesi osztályba tartozott, s hogy az 1853-as jobbágyfelszabadítással sok paraszt vált a maga urává, amikor művelt földjeik az uraik markába fizetett állami megváltás ellenében okmányosan is önnön kezükhöz kerültek.
Balázs nagyapám magas, erős csontú és izomzatú férfi volt, büszke, nagylelkű fajta. Egyetlen cselédjének, Gizinek is szobát tartott fenn a maga fedele alatt, nem úgy, mint akkoriban már a városi polgárság, akik csak a konyhában adtak szolgálóiknak kvártélyt éjszakára, a cselédláda fiókjában. Nagyapa, régi magyar szokásjog szerint családtagnak tekintette Gizit, s öregségére is a birtokon tartotta, ahogy nála még tehetősebb ősei is a cselédeiket. Igaz, ennek a familiáris befogadásnak az ára az volt, hogy amíg dolgoztak (vagyis egész életükben), nem kaptak egy árva vasat sem a kezükhöz a munkájukért, a családi jövedelemből csak a szükségleteiket fedezték, koszt-kvártély, ruha és némi egyebek, például komolyabb esetekben orvosi ellátás képében.
Nagyapa háza magas, alápincézett alapra épült, hosszanti oldalának közepén nyíló bejáratához négyzetes kis verandán át, arra föl pedig két oldalról hét lépcsőfokon vitt az út. Oldalt, a homlokzat felől még egy lépcső vezetett a cselédszobákhoz és néhány tároló-helyiséghez. Elől, a négyzetes veranda két szögletes oszlopa fölött timpanon ékeskedett, a lapos háromszög közepén pedig domborúan, megfestetten családi címerünk pompázott. Zöld füvön, kék ég előtt terpeszben álló hadfi (valahol a huszár és a kuruc között), görbe magyar szablya a kezében, feje fölött arany Esthajnal csillag és ezüst hold, mindezek fölött burjánzó ornamentika, Agantus-levelek, a tetején korona és páncélsisak, és legfelül páncélos férfikar, szintén karddal. Alul (a legkevésbé indokolható motívumként) a felirat gótbetűkkel: Cseke de Felső-eör. Ezen a timpanonon és a címeren kívül Nagyapát nemigen lehetett rátartiságon vagy kevélységen kapni. S ha ezeket valaki baráti élc tárgyává tette (főleg a Cseke de Felső-eör feliratot), s rámutatott megmosolyogni valóságukra, Nagyapa akkor is csak nevetgélt zavartan, de nyájasan, mint aki beismeri bűnét, de egyúttal baráti megbocsájtást is kér és elvár. Magára a nemesi címre valójában annyira sem volt büszke, mint Felsőőr számos egyéb, sokszor igencsak ágrólszakadt, paraszti munkát végző nemese. Sokkal többre tartotta a címmel járó szabadságát, függetlenségét és őseinek harcos mivoltát. Ebédlőasztala végében, a mindig általa elfoglalt asztalfő fölött felmenőink megmaradt fegyverei csüngtek hatalmas, simára csiszolt diófatáblán. Kardok, tőrök, fokosok, két kovás pisztoly, s a tábla közepén, a főhelyen egy középkori íj ékeskedett. Azt az íjat valamely Cseke egykor a saját kezével készítette, s Nagyapa úgy tudta (és úgy tudta előtte és utána is minden le és felmenő, így most én is ehhez tartom magam), hogy 1532-ben, Kőszeg három hetes ostroma során sok gaz törököt küldött a pokolba vele. Ilyen és hasonló történeteket a Csekékről Nagyapa tudott a török és kuruc háborúkból, a Rákóczi szabadságharcból, a negyvennyolcas szabadságharcba pedig már István dédapámat is beleszőhette. István dédapám szilárd, magyar oldalon való kiállása a szabadságharcban nyolcvanhét úrbéri holddal rövidítette meg az akkori Cseke birtokot, mely földek attól fogva bizonyos Kerekeseket gyarapítottak, akik a labancság oldalán vitézkedtek, majd általuk kaptak újabb donációt szolgálatuk fejében. E Kerekesek nekem kortársnak jutó tagjáról még ejtek szót.
A fentiekhez hasonló történelemdarabkákat tartotta számon nagyapám igazi büszkeséggel, a nemesi cím mindennek csak jogi kifejeződése, és minderre való kötelezettség (büszkén hordott, megtisztelő kötelezettség) volt számára. A származásfitogtatás sokkal inkább az éppen alakuló polgári osztály szokása volt, semmint a korábbi századok kis- és nagyobb nemeseié. Ez már csak így van, ilyen az emberi természet.
A néhány utcányira lévő kovácsműhely, melyből tiszta időben a szomszédos Alsóőrig elhangzott a vas pengése-csengése, Nagymama hozományaként került Nagyapa keze ügyébe. Beszélték is rossz nyelvek, hogy Nagyapa szerelmi tüzének legfőbb fújtatóját éppen abban a kovácsműhelyben lehetett akkor fellelni. Hogy ez szemenszedett hazugság volt-e, azt én nem tudhatom, de pro és kontra is mondhatok rá valamit. Egyrészt Nagyapa valóban igen céltudatosan és elszántan gondozta, és amikor csak tehette, szaporította birtokát és jószágait, és egy kovácsműhely ugyancsak elkél egy ilyen gazdaságban. Másfelől azonban, amilyen szépnek láttam az életüket, s amilyen szeretetet éreztem lágyan hullámzani kettejük között, elképzelhetetlennek tűnik, hogy kapcsolatuk hajnalán valamiféle anyagi érdek taszajtotta volna őket egymás karjába. Persze, mit lehet tudni, az évek nem úgy csiszolják a lelket, ahogy a testet, míg a test egyre kopottabb lesz, a lélek egyre csillogóbb. Legalábbis, ha nincs, ami megnyomorítsa, vagy a lélek elég erős ellenállni a csonkolásnak.
Nagymama Berta lány volt, a családja egynéhány generációval korábban a nem túl távoli Szilsárkányból származtak Felsőőrre, ahol rokonaik hozzájuk hasonlóan évszázadok óta örökítették a Berta nevet. Pontosabban az itteniek a Bertha nevet. Beszélték, hogy az akkori családfőnek, ki intézőként az Eszterházyak (vagy Festeticsek, már nem emlékszem) valamely környékbeli birtokát igazgatta, megforrósodott a talpa alatt a talaj holmi cselédlányok sikeres elcsábítása, és áldott állapotba juttatása végett, s hogy a leányok a csábító családossága miatt inkább áldatlannak érezték eme állapotot. Azt is beszélték, hogy a csábítás kifejezés az ő esetében sokkal inkább a státuszával való gátlástalan, becstelen visszaélést jelentette. Intézőnek azonban kiváló volt, az öreg gróf nem könnyű szívvel kergette el, s amolyan elbocsátó ajándékként lehetővé tette számára, hogy a család addig szépecskén összegyűlt javait, s alóluk a nem túl nagy, de értékes földtulajdont tisztességes csere útján a felsőőri kovácsműhelyre, egy kisebb földre és csinos házra cserélje.
A felsőőrön ekképpen egyesült Berták és Berthák néhány évtizeddel később ugyanezen vagyoni helyzetben leledzettek, amikor is Nagyapa szemet vetett a szép Eszterre, avagy – mint fentebb már írtam – rossz nyelvek szerint a szép kovácsműhelyre. Nagyapa akkoriban épp csak elütötte a huszadik évét, amely életkorban egzisztencia híján még nem volt szokás családot alapítani. Ő mégis remek partinak számított, mert a birtok és a családi vagyon időnként sokfelé ágazó patakocskája addigra egyedül az ő kezébe csordogált össze egyetlen nagy tározóvá. Nem gondolom, hogy természete szerint kíméletlen harácsoló lett volna, hogy is gondolhatnék ilyet, ha egyszer e tekintetben sosem méretett meg. A vagyonát nem is köszönhette senkinek, mert azt az 1873-as kolerajárvány pottyantotta az ölébe, amikor is három bátyját, egy öccsét, egy húgocskáját, és számtalan unokatestvérét, nagynénjét, nagybátyját ragadta magával az „epés hányás”, őt magát egyedüli örökössé és parancsolóvá nevezve ki minden felsőőri Cseke birtok és jószág felett. Kilenc esztendős volt akkor, s egyetlen megmaradt húgával rögvest megözvegyült atyja, István dédapám szeme fényévé vált. Hármasban, a szintén jócskán megfogyatkozott, vagyis egy főre csökkent szolgálósággal álltak neki az igazgatásnak, s minden igyekezetük, és tenyerük újbóli megkérgesedésének ellenére is sok földje parlagon maradt akkoriban a Cseke nemzetségnek, vagyis szinte csak hármójuknak.
A Csekefők viszonylagos kiművelése akkoriban már hagyomány volt a családban, jól felfogott és megfontolt stratégiai hagyomány. De az adott körülmények között a kis Balázs jóval több időt töltött kaszával, kapával, eke szarvával, s jóval kevesebbet az ábécéskönyv és a kalendáriumok csízióinak böngészésével, mint felmenői hasonló életkorukban. Így aztán, bár alapjaiban elsajátította a betűvetést és aratást, elsősorban mégis a földek vetésében és aratásában jeleskedett. Ellenben úgy osztott, szorzott, hogy azt bármelyik székesfővárosi mérnökember megirigyelte volna. A nemzetség kiműveltségének ilyetén visszaesését aztán később a saját gyermekein szigorúan és sürgetőleg igyekezett bepótolni, a kolerajárvány tanulságát leszűrve leánygyermekeit sem kímélve a minden napos – az 1868-ban kötelezővé tett iskolalátogatáson felüli – magolástól. Ő maga 1870-ben töltötte be a hatodik esztendejét, amikor is iskolába kellett volna mennie, ám bizonyos tisztiorvosi megvesztegetés révén – mely nem volt akkoriban ritka – sikerült „szellemileg gyenge” gyermekként lajstromba venni, ami pedig a vonatkozó törvény értelmében felmentést jelentett az iskolapad koptatása alól. A kolerajárvány diktálta szükség miatt országosan elharapózó gyengeelméjűséget később sokszor, sokan írták a zöld mákgubófőzet és a pálinka altatási célzattal való tejbe keverésének rovására, amiben akadt igazság is. Nagyapa azonban cseppet sem volt hülye, már csak azért sem, mert a fent említett eljárás nem dívott a koránál és környezeténél felvilágosultabb családjában. Hogy csak egy példát említsek, egy bizonyos 1843-as születésű felsőeőri Cseke Sándorról is tud a családi emlékezet, aki zeneszerzőként Párizsban adta vissza lelkét az Úrnak 1912-ben. Liszt Ferenc tanítványa volt, s Mátyás királyról írt operáját a Nemzeti Színház is bemutatta 1884-ben.
Amikor atyja elhunyt, Nagyapa tizenhét esztendős volt, de már készen állt, hogy támasz nélkül is boldoguljon a megörökölt birtokkal. De nem is maradt egészen támasz nélkül. Már gyerekkorukban is rajongott életben maradt kishúgáért, s azt hiszem, ez nagymértékben alakította az emberi psziché olykor furcsa elhajlásaival szembeni elnéző, megértő természetét, ami aztán más dolgokban is türelmessé és toleránssá tette. Megyeszerte legendásan nagy erejű, s bizony testi formátumában már igen korán is jelentős, leányokhoz és asszonyokhoz vonzódó, így örökre pártában maradt húgával, Vilma nénémmel férfiasan vállvetve vették nyakukba a munkát, melynek végzése során Vilma néném oly szívesen viselte István dédapám nadrágját, ingét, lajbiját, kalapját, csizmáját, beleértve a csizmaszárba dugott bicskát is. Édesanyám kuncogva mesélte nagyobb koromban, amit alighanem Nagyapa mesélt el neki halkan, hogy nem is Nagyapa, hanem Vilma néni mondta ki először:
– Asszonykéz kellene ebbe a házba!
S hogy nem csupán kezet, de asszonyi szívet és egész asszonyi valót is értett ezen, mi sem mutatja jobban, mint hogy először ő vetett szemet nagyanyámra, Eszterre. Nem mintha a kor mainál is erősebb erkölcsi ellenszelében komoly terveket kovácsolhatott volna e téren, de ugyan kért-e valaha tanácsot szív a fejtől. Mindenesetre Vilma néném óvatosan forgolódni kezdett Eszter nagyanyám után, úgy, ahogy volt, csizmában, nadrágban, sőt pipával a szájában. Balázs nagyapám kezdetben csöndes derűvel figyelte a manővert, ami derű aztán komoly figyelemmé dermedt, s végül nem éppen testvéri, de érthető módon a művelet élére plántálta magát. Vilma néném nem tehetett mást, mint hogy félreállt, s belenyugodva a természetnek mégiscsak megfelelőbb, s előremutatóbb végkifejletbe, egészen addig szerelmes volt nagyanyámba, míg apám a házhoz nem hozta a gyönyörűséges, szőke, horvát leányt, Lizitska Teréziát. Vidám, cserfes asszony volt az édesanyám, legnagyobb részben tőle értesültem családunk – születésemet, illetve tudatomra ébredésemet megelőző – viselt dolgairól.
Nagyapa és Nagymama házasságából sokáig nem leend gyermek. Nem tudom ennek okát, talán a birtok egészének feltámasztása volt az oka, vagyis tudatosan nem akarták aprózni az erejüket és tehetségüket kisdedekről való gondoskodással is. Ha így volt, ez abban a korszakban megint csak kivételes tudatosságot feltételez, és persze korszaktól független szerelmi önfegyelmet. Mindenesetre csak három évvel később született meg első nagybátyám, néggyel a második, akit két évesen elvitt a szamárköhögés, öttel a harmadik, a hatodik évben kislányt hozott világra nagyanyám, aki szintén angyalnak állott, s hét tél és nyár telt el atyám, Zoltán születésének, vagyis 1890-nek az esztendejéig.
Nagyapám, nagyanyám és Vilma néni kemény munkájának köszönhetően apám és testvérei újra kielégítő bőségben, szigorú, építő neveltetésben, kevesebb törődéssel, munkával és sokkal több iskolapad koptatással élhették ifjú éveiket. Nagyapám jó előre kitervelte sorsukat, s hogy a birtokot ne kelljen feltétlenül szétszabdalni a majdani öröklésekkel, három fiából kettőnek más, jól prosperáló foglalkozást szánt, míg a legidősebbet a birtok urának kívánta megtartani. A legkisebből, atyámból éles esze, pergő beszéde és bátor, temperamentumos fellépése miatt fiskálist kívánt faragtatni. Ha az élesre nem is, de a józan észre atyám mindenképpen rácáfolt, amikor tizenhat éves korában, a szombathelyi kollégiumból nyárra hazatérvén, teherbe ejtette édesanyámat, a szintén nem megfontoltságáról híres, tizenöt évesnél akkor nem több Teréziát. Ha nem kommunisták uralnák manapság Magyarországot, a háborús pusztítás okán talán akkor is dívna a jelszó, miszerint asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség. De akkoriban nem járta az ilyesmi, legfeljebb a faluvégi putrisoron, aminek az olyan „házi cigányok”, mint például Tupka, a közelébe se mentek már. Így aztán jó atyám és édesanyám elhamarkodott szenvedélye skandallumszámba ment a faluban, s jól illeszkedett ahhoz a véleményhez, aminek Vilma nagynéném titkolhatatlan mástermészete már alaposan megágyazott korábban. Pedig édesanyám színre ki nem állhatta a fiúkat, a falu parasztleányainak hangadójaként gyakran gúnyolódott rajtuk, becsmérlő megjegyzéseket tett, s többször is kijelentette, hogy ő bizony akkor se megy férjhez, ha maga Mihály arkangyal próbálja oltár elé döfölni a tüzes kardjával. Mert a fiúk szája büdös.
Lizitska Terézia szegény katolikus parasztcsaládban, a horvát Lizitska János és a magyar Kelemen Katalin negyedik gyermekeként jött világra, s már akkor valóságos angyalhaj, vagyis dús, szőke, hullámos fürtök borították fejecskéjét. Többen eskü alatt állították nekem, hogy ab ovo derékig érő, vastag kalácsvarkocsba font hajjal bújt elő nagyanyám hasából. Serdülőkorát elérve a falubéli kamasz fiúk egy szálig megegyeztek abban, hogy gyönyörű, rátarti, finnyás és kényes, és még a svábokhoz képest is kielégíthetetlenül nagy a tisztaságigénye.
A búcsú ugyan katolikus szokás, de nem tilos ott bámészkodni evangélikusoknak sem, és reformátusoknak, zsidóknak sem, és bámészkodtak is szívesen, ha a lelki pásztoruk kifejezetten el nem tiltotta őket. Így aztán atyám is ott bámészkodott mindig a többi ifjonccal, már az előtt is, hogy a családban egyedüliként katolikus hitre tért volna. Ez utóbbi okára mindjárt kitérek. Egy ilyen búcsú alkalmával, ami esemény jó alkalom leányok és legények találkozására, s a forgatagban való elvegyülésükre, édesanyám kortársi plénum előtt, hetykén elismételte a házassággal, Mihály arkangyallal és a legények szájszagával kapcsolatos tézisét. A legények halkan döcögve összebújtak, mint bárányok a felnőtt birkák hasa alatt, ha farkas üvölt az éjszakában, édesapám azonban csak megvonta a vállát, a világszép, nagyszájú parasztlány elé lépett, és azt mondta, az ő szája ugyan nem büdös egy cseppet sem, s ha nem hiszi a Terike, hát szagoljon föl belé a fitos orrával, ha már úgyis olyan magasan hordja.
Tudni kell, hogy akkoriban a fogmosásra nem szolgált egyéb, csak egy vászondarab, azt mártotta vízbe, s azzal dörzsölte meg fogát, ínyét, aki egyáltalán törődött ilyesmivel. Édesapám azonban még korábban, a szombathelyi Palace Kávéházban, ahová süteményért szalajtotta a premontreiek gimnáziumának egyik tanára, várakozás közben kezébe vett egy újságot, melyben egy cikk a távoli Albionból tudósított, arról, hogy ott már sorozatgyártásban állítanak elő úgynevezett fogkeféket. Édesapám tréfásnak, de érdekesnek is találta, hogy emberek kefét dugnak a szájukba. De még érdekesebbnek találta, hogy a fognak szappanja is van, úgy hívják, fogkrém, és 1873 óta gyártja egy Colgate nevű gyár. A cikk ennél többet nem írt, de atyámat nem hagyta nyugodni a dolog. Hosszú nyomozást folytatott a városi könyvtárban, a szombathelyi újság szerkesztőségében, nagy tudású tanárai körében, azt kutatván, hogy a fogkrém miből is áll. A források alapján otthon mozsárban porrá zúzott tyúktojáshéjból, sóból, szódabikarbónából, bórvízből, mentából és rozmaringból saját fogkrémet kevert, amit a család előbb idegenkedve, majd egyre nagyobb kedvvel kent az ujjával a fogaira és ínyére, s csak aztán kezdték a már jól bevált ronggyal dörzsölgetni. Atyám az ördöngös fogkeféről is beszámolt, mire Nagyapa megpróbált valami hasonlót eszkábálni. Miután hetekig köpködték a lószőrt, Nagyapa végül valahonnan külföldről hozatott fogkeféket a falubeli zsidótól. (Bocsásson meg olvasóm a kifejezésért, a zsidó szó akkoriban Mária országában népen és valláson kívül nem egyebet, mint szatócsot, vagyis boltost jelentett.) Abban mindannyian megegyeztek, hogy a dologról senkinek nem beszélnek a faluban, még a végén rátarti uraskodással vádolják őket, épp elég nekik Vilma néni, ne beszéljék a rossz nyelvek még azt is, hogy a Csekék a fogukat kefélik. Ezt a zsidónak, bizonyos Mészáros Kázmérnak is a lelkére kötötték, aki erre cinkosan kacsintott, és megsúgta, hogy magának és a családjának is hozatott fogkeféket, vagyis megbízhatnak benne, lakat lesz a száján, épp elég neki, hogy zsidó, nem kell, hogy még azt is a szemére hányják, hogy rendszeresen mossa a fogát. Hogy valóban megbízhatnak benne, arra másik garancia is akadt. Mégpedig az, hogy ehhez a Mészáros Kázmérhoz egyszer Nagyapa, tizenhét esztendős korában teljes három napra szatócssegédnek szegődött. Történt ez pedig akképpen, hogy 1883-ban Vilma nénémmel valamiféle kerítésszögekért kocsikáztak be Felsőőr főutcájába. A bakról leszállván azt látták, hogy a szatócsbolt zárva vagyon. A szög azonban kellett, s korábban meg is beszélték Kázmér urammal, hogy aznap jönnek a jó előre megrendelt tételért. Kázmér uram pedig híresen presztízskérdésnek tekintette, hogy tőle vevő dolgavégezetlen nem távozhat. Így hát bezörgettek az utca átellenében álló házba, ahol Kázmér lakott a feleségével és hat pulyájukkal. A Csekék régi és jó vevői voltak, így Kázmér elhúzta az utcára néző ablak függönyét, s csak résnyire nyitva az ablakot, kiszólt nekik, hogy ő bizony ki nem nyit, át nem megy a boltba, ne is kérjenek tőle ilyet, menjenek isten hírével, s majd jöjjenek vissza békésebb időkben. Nagyapa körülpillantott a teljesen békésnek tűnő utcán, és megtudakolta, mi az oka a riadalomnak. Így vette hírét, hogy bizonyos zsidóellenes ribillió dúl a környéken, részeg munkások és inasok kötözködnek és verekednek, sok környező településre a katonaságot is kivezényelték, és mindez alighanem annak a tiszaeszlári vérvádügynek a késői folyománya, illetve a hőzöngők arra való hivatkozással engedték szabadjára a zsidók iránt eleve lappangó, zsigeri gyűlöletüket. És hogy ez neki micsoda bevételkiesés, de még mindig jobb, mintha kirabolnák és tönkrevernék a boltot, nem beszélve a testi épségéről.
– Ne beszéljen már bolondokat! – mondta a szögek miatt ab ovo mérgesen, de azért bizonytalanul nagyapám.
De Kázmér csak mondta a magáét, hogy de bizony az úgy van, semmi kétség. Nagyapa vitatta kicsit, de közben még jobban megmérgedett, már a hőbörgőkre, hogy rossz hírbe hozzák az ő fajtáját a zsidók előtt, és azt mondta Kázmérnak, no, csak bízza rá a zsidóboltot, majd ő nyitva tartja a szatócssegéd bérének fejében. Kázmér nem töprengett, ráállt az alkura, és rögvest kiadta a kulcsot Nagyapának és Vilma néninek. Nagyapa hazaküldte az akkor tizenöt esztendős Vilma nénit a lovakkal, az azonban nem szólt semmit, csak a szekérhez lépett, leszedte a kerékkötőt, a kötőféket, aztán a lovak, Csillag és Illés tomporára vert, s azok megindultak hazafelé. Vilma néni bement Nagyapa után a szatócsboltba.
– Mit csinál majd apánk, ha nélkülünk ér haza a kocsi? – kérdezte Nagyapa.
– Alighanem megitatja a lovakat – felelte Vilma néni megfontoltan –, aztán rögvest felül a bakra, utánunk jön, és jól eltángál téged, amiért zsidósegédnek szegődtél. De én nem hagylak itt egyedül egy órára sem.
Bebizonyosodott, hogy aggodalma nem alaptalan, s Kázmér nem oktalanul félt. Aznap már se hőzöngő zsidóverők, se vevők nem érkeztek, így Nagyapa és Vilma néni kalendáriumok böngészésével és snúrozással múlatta az időt, de másnap tényleg betódult egy kisebb, kapatos, hangos suhancbanda, akik azonban Nagyapáékat megpillantva kicsit megcsendesedve és pislogva álltak meg a napfényes utcához képest félhomályos boltban.
– Hol a zsidó? – kérdezte végül az egyikük.
– Ehol e – felelte neki Nagyapám. – Mit tetszik?
– De a régi zsidó hol van?
– Elszaladt Júdeába, Dávid parittyájáért.
Vilma néni erre, csak úgy mellékesen, előhúzta csizmaszárából István dédapámtól örökölt bicskáját, megfontoltan kinyitotta, és nekiállt vele a körmeit tisztítani. Rendes, tiszta fiú volt, az már igaz. A fickó, talán hogy időt nyerjen a riposzt kigondolásához, a tisztára suvickolt padlóra köpött, mire Vilma néni annyira felháborodott, hogy kizökkent sztoikus nyugalmából, és nyitott, péklapátnyi tenyerével lekevert neki egy pofont, hogy szaporán eleredt az orra vére. Ennyi volt az egész. Némi megszeppent morgolódást követően a banda távozott.
– Biztos csak vásárolni akartak – hányta Vilma néni szemére Nagyapa, és később konokul ezt mondta Kázmérnak is.
A harmadik napra elült a forrongás, Nagyapa és Vilma néni pedig hazagyalogoltak a jussuk fejében elfogadott kerítésszögekkel. Dédapám nem ment utánuk. Azért nem, mert meghalt. Az istállóban találtak rá, a földön feküdt a kiborult sajtár mellett, Csillag és Illés pedig kifogatlanul, türelmetlenül nyihogva állt a szekérrel az udvaron.
Nos, tehát a fentebb említett, korát megelőző szájhigiéniás állapotban toppant jó atyám jó anyám elibe, aki ezt természetéhez illően igencsak jónéven vette, s atyám javára írta. De esze ágában se volt kötélnek állni, ami a szájába való beszaglászást illeti. Viszont az ez irányú vizsgálat akkori elmaradása ellenére is felébredt bennük az egymás iránti érdeklődés.
No, mármost, amikor atyám a hatodik elemi iskola küszöbére érkezett, nagyapám azzal a helyzettel szembesült, hogy a premontreiek szombathelyi gimnáziumának atyja és igazgatója rendre nehézségeket támaszt a nem katolikus diákok felvételével szemben. Nagyapának semmiféle nehézséget és vívódást nem okozott, hogy ennek okán legkisebb és véleménye szerint legeszesebb fiát az evangélikus hitről a katolikusra téríttesse és okmányoztassa át. A dolog meg is történt, a bérmálásra pedig a szokásnak megfelelően néhány évi hitoktatás után került sor, amihez atyám „bérmaapjaként” korábban édesanyám egyik bátyja, vagyis Gábor nagybátyám jelöltetett ki. Ő azonban ab ovo lanyhának bizonyult hitében, a bérmaszülői feladatokat, elsősorban atyám bérmálásra való felkészülésének segítését pedig egyenesen nyűgként élte meg. A kis Terézia szívesen átvállalta a feladatot, nem tudom, a helyi atya áldásával-e, mert, bevallom, azt se tudom, akkoriban már megengedett volt-e, hogy fiúnak lány, ráadásul fiatalabb legyen a bérmaszülője. Mindazonáltal Terike és Zoltán attól kezdve sok időt töltöttek együtt, s bizony a lelki tisztaság elemzésén túl a korábban elmaradt szájhigiéniai vizsgálatra is szakítottak időt. Így esett, hogy miközben édesanyám keresztény hite kellő mélységű megélésére oktatta édesapámat, valamely szénapadláson megfogant bátyám, András. Tartsanak bár hitemben szintén lanyhának, de meggyőződésem, hogy az ilyesmi igenis Istennek tetsző dolog. Bár meglehet, jómagam hasonló irányú bűnös szabadossága alakítja álláspontomat, s csupán önfelmentés ez részemről.
A bérmálás még annak rendje és módja szerint megtörtént, vagyis Gábor nagybátyám a térdelő Zoltán atyám jobb vállán tartotta a maga jobbját, míg az érsek feladta utóbbinak a szentséget, és krizmával keresztet rajzolt a homlokára. A bérmálást megelőző gyónáskor atyám egy mukkot sem szólt a Teréziával a maga részéről szintén szentségként megéltekről.
Nem úgy édesanyám. Ő már az első szerelmi együttlétük után meggyónta a vétket, amiről az atya részletekbe menően beszámoltatta, majd alóla, a penitencia kirovása után, minden további nélkül feloldozta. És azt mondta neki, a jövőben se mulassza el soha a gyónást.
Édesanyám két hónappal később érezte meg, hogy valami nincs rendjén. Pontosabban hogy a természet bibliája szerint minden a legnagyobb rendjén van.
A családi- és a falubeli skandallumon túl nagyobb veszteség volt, hogy édesapámat kicsapták a gimnáziumból, melynek pedig akkor már a harmadik osztályát végezte. Nagyapám erősen bánkódott emiatt, atyám azonban hamar túltette magát azon, hogy nem lészen belőle fiskális, és inkább izgatottan és nagy bizodalommal készült az imádott Terikéjével való frigyre. Ehhez azonban életkoruk miatt egyenesen igazságügyminiszteri engedélyre, annak kérvényezéséhez pedig orvosi szakvéleményre, a „szükséges testi és szellemi fejlettség bizonyítására” volt szükség. Édesanyám akkor már jól látható állapota előbbit fényesen bizonyította, és utóbbit is megkapták mindketten. Mellesleg az orvosdoktor érdeklődését felkeltette édesapám fogkrém-receptje, illetve annak készítésére való kedve és hajlandósága.
Jó atyám így került vissza immár édesanyámmal (és hamarosan bátyámmal) meggyarapodva Nagyapám paraszti gazdaságába, a helyére pedig Béla nagybátyám lépett a fiskálisságig vezető úton, egy távolabbi iskolába íratván.
A falu nem titkolt véleménye szerint Balázs nagyapám nem tanúsított kellő szigort, és nem büntette meg kellőképpen Zoltán fiát, az pedig már mindennek a teteje, hogy a céda Terike testi épségéért is közbenjárt annak apjánál, okosan simítva el az ügyet, bizonyára a bugyellárisát sem kímélve. Utóbbiból azonban egy szó sem volt igaz, illetve csak annyi, hogy leendő menye sértetlenségéért, és a Lizitska család siralmas vagyoni állapotára való tekintettel lemondott a hozományról. A népek eme eset kapcsán is alaposan szájukra vették a Cseke családot, immár a Lizitskákkal együtt, de Nagyapa kiállásának, ismerten hirtelen haragjának és kezének köszönhetően túl nagyra senki sem merte nyitni a száját, ha Csekét vagy Lizitskát látott a közelben. Nagyapa hirtelen haragját és kezét, valamint szabadelvűségét, mely nem csak családja kapcsán késztette sokszor szavának és ritkábban öklének felemelésére, már Vilma néni okán is megismerhette Felsőőr és környéke. Szabadelvűségében és tiszta gondolkodásában cseppet sem bénította az átlagnál szintén erősebb patriotizmusa, ahogy utóbbit sem csorbította a szabadelvűsége. Ami két esetet pedig életem során számos remek embernél megtapasztalni volt alkalmam, s ami két csorba eset azóta is mérgezi – ahelyett, hogy kiegészítenék – egymást, és ekképpen, csonkán, sértetten és ezekből fakadóan torzultan, együtt mérgezik a világ levegőjét. Nagyapám a jövő embere volt, ha ugyan valaha is eljön az a jövő, aminek az embere lehetett volna. Az én eddigi időmben még nem jött el.
Hamarosan napvilágot látott bátyám, András, négy évvel később jómagam, és akkor kitört a világháború, melynek gyors és győzedelmes végetértében a kezdetétől fogva hittek az emberek. Nagyapa vitézkedési vágyai dacára is szkeptikus volt a háborút, és Szerbia megtámadásának a propaganda által szétkiabált indokát illetően.
– Nem járja, hogy két ember haláláért, még ha hercegi párról van is szó, ezrek fizessenek az életükkel. Itt alighanem valami más is nyom a latban, amit nem kötnek az orrunkra – idézte őt édesanyám.
És bizony igazsága vagyon, annak ellenére, hogy a világ és a nagypolitika dolgaiban igen kevéssé volt járatos. Bosznia-Hercegovina annektálása, a tartomány szerbek általi visszaszerzésének szándéka, Szerbia megszerzésének a Monarchia általi szándéka, és a szerbek merényletének későbbi következményeképpen a családom akkor hadköteles férfitagjai mind egy szálig a 83. honvéd gyalogezredbe soroztattak, és ünnepélyes esküt tettek Szombathely piacterén. Apám fivérei már tizennégyben illetve tizenötben, nagyapám tizenhatban, végül atyám, szinte az utolsó pillanatban, tizennyolcban. A Cseke nemzetség a szent anyaföldet védve így tehette tiszteletét Galíciában, az Isonzónál, Oroszországban és Verdunnél egyaránt.
A fényűzés sosem volt szokás nagyapám birtokán, de akkoriban a beszolgáltatási kötelezettség miatt sokszor az alapvető szükségletek sem álltak rendelkezésre. Nagyapa alku nélkül teljesítette a rárótt terhet, de amikor a következő évi hajdina vetőmagkészlet veszélybe került, felült a lovas kocsira, elment a hadiállapotok okán felállított országos gazdasági bizottság helyi tisztviselőjéhez, és megpróbálta elmagyarázni neki a dolog lehetetlenségét. No, ugyan jónak magyarázta. Az a tisztviselő azon Kerekesek egyik sarja volt, kik a miénkhez hasonló gazdaságot vittek Felsőőrön, és akik a szabadságharc után a Cseke birtokból kiharapott nyolcvanhét holddal gyarapodtak. Nagyapa pulykavörös arccal, földig alázva, s dolgavégezetlenül hajtott haza. Az a Kerekes még azzal is megvádolta szóváltásuk során, hogy kapzsiságával a magyar hadicselekmények sikeres kimenetelét akadályozza. Eközben Nagyapa amolyan kisded népkonyhát üzemeltetett házunk udvarán – húsz adagban határozva meg birtoka tehetségét – ahol szintén beszolgáltatási kötelezettségüket teljesítő szegény parasztokat és családjaikat (többek közt a Csekék valamikori telkes, de immár szabad jobbágyait), napszámosokat, hadiözvegyeket és árvákat etetett napjában egyszer, holott erre semmiféle rendelet nem kötelezte. Édesanyám készítette az étkeket, s a család maga is azt ette, annak ellenére, hogy távolról sem voltak olyan finomak és kiadósak, mint amit a korábbi években fogyasztottak. Hogy miért, arról Gizinek külön véleménye volt, mint ahogy arról is, édesanyám miképpen takarít, mos, vasal, és hajtogatja a ruhákat. Gizi címtelen parasztcsaládból, meglehet, a Csekék egykori jobbágyainak sorából származott, amiképpen édesanyám is, és egyikük sem volt ment bizonyos rátartiságtól, ami a Cseke családba kerülésükkel való társadalmi felemelkedésük érzetéből táplálkozott. Mint említettem már, Nagyapa egyetlen cselédjét is felmenőihez hasonlóan családtagnak tekintette, s Gizi sem érzett másképp. Így aztán négy esztendővel korábban a szintén paraszti (ráadásul „felcsinált”) Lizitska Terézia beházasodását territóriuma fenyegetettségeként élte meg. Gizi nem éppen éles eszéről volt híres, így a már köztudott, de még csak tervezett esküvő előtt, a helyzet és az erőviszonyok felmérése, valamint stratégia kialakítása nélkül nyílt sisakkal nekirontott édesanyámnak, bizonyos cemendének nevezve őt, aki a trágyából kimosakodni vágyván csináltatta fel magát, s tolta a Cseke házba közönségesen ledér pofikáját. A rohamhoz azonban szövetségese nem akadt a házban, még Eszter nagyanyám sem, aki pedig mélyen megbotránkozott unokája és leendő menye erkölcstelenségén és felelőtlenségén. Ő, azon túl, hogy – egyelőre nem kimutatva – kedvelte a leányt, méltóságán alulinak tartotta, hogy egy paraszti cseléddel ugyanazon platformra ereszkedjék, megbotránkozásánál pedig erősebb volt a rend és az erkölcsi állapotok mielőbbi helyreállítására való törekvése. Nagyapám és nagybátyáim egyáltalán nem is titkolták Terézia iránti rokonszenvüket, Vilma néném meg… nos hát, ő bizony egyenesen fülig habarodott a kicsattanóan gusztusos kis szőkeségbe, ezt titkolni pedig, bár becsülettel igyekezett, képtelen volt. Így Gizi nem csak hogy magára maradt, nem csak hogy azonnal le is intették, de néhányuk csúnyán le is hordta, Nagymama pedig nem mulasztotta el figyelmeztetni arra sem, hogy hol is van a helye, amit, úgy látszik, elfelejtett abban a fene jó dolgában. Így hát Gizi duzzogva, de ijedten visszavonulót fújt. Édesanyám nem maradt adósa. Feleségi hivatalába lépvén azonnal bejelentette, hogy immár nincs szükség cselédre, főleg egy ilyen kétbalkezesre, hisz az ő érkeztével nem egyéb az fölösleges éhes szájnál. De ő is rosszul mérte fel a helyzetet, pontosabban akkor még nem állt rendelkezésére minden információ. És ezek között volt egy különösen fontos, stratégiai jelentőségű. Gizi cselédi jelenléte akkoriban már valóban a családi tehetség határát feszegette, s bár kiszorította Nagyapa, de ésszerűnek semmiképp sem volt mondható. Azonban az ésszerűséget felülírta, hogy Gizi annak idején könnyen és szívesen engedett Vilma néném csábításának, azzal együtt, hogy a legények közeledését is jó szívvel vette alkalomadtán. Márpedig Vilma néném testi és lelki egyensúlya épp olyan jól felfogott érdeke volt a Cseke közösségnek, mint bármelyiküké. Eme egyensúly legdiszkrétebb fenntartásának pedig Gizi bentlakása volt a módja. Édesanyámon kívül minderről egyedül Eszter nagyanyám nem tudott, vagy ha tudott, hát mindvégig úgy tett, mintha nem tudna. Most belegondolván, tudnia kellett, mert a két cselédszoba egyikében Vilma néném együtt lakott Gizivel és annak kisleányával, Júliával (akit Vilma néném természetesen a magáénak és magát az apjának tekintett), bár ezt később előttünk, gyerekek előtt a helyszűkével indokolták. A másik cselédszobán akkor még – bár idősebbek, de legénysorban lévők lévén – Béla és Antal nagybátyám osztoztak, a ház főbejáraton át elérhető részében pedig Nagyapa és Nagymama, és a szüleink velem és bátyámmal birtokoltak egy-egy szobát. A harmadikat vendégeknek tartotta fent Nagyapa, akiket nem illő a kintről nyíló cselédszobában szállásolni el.
Hajlok rá, hogy Gizi erőn felüli ott tartásának másik oka Nagyapa status quo-jának fenntartása volt, többek közt az egyszerű vitézlő helyett a nemzetes és vitézlő megszólítás csakis jobbágyokkal rendelkező nemest megillető megőrzése. Bár Gizi már nem volt jobbágy, de nem kell mindent betű szerint venni, vélhette Nagyapa.
Édesanyám harcias és pragmatikus bejelentését követően nagy fejvakarás, hümmögés és kuncogás támadt a férfisorokban, csak Vilma néném nézett nagyon komolyan és tanácstalanul édesanyámra, Eszter nagyanyám pedig úgy tett, mintha nem hallotta volna. Este aztán a hitvesi ágyban jó atyám beavatta édesanyámat, s a dologról több szó nem is esett. Ilyen formán kettejük háborújának az első összecsapással vége szakadt, de az apró csapásoktól, szurkáktól, párbajoktól nem voltak ment a békeidők sem, ezek azonban kimerültek egymás főztjének, lekvárjának, mosott ruhájának, egyebeinek bírálásában. Természetesen édesanyám főztje nem volt rosszabb, mint Gizié, sőt személyes véleményem szerint szofisztikáltabb volt amannál, még ha ugyanúgy a népi konyhán alapult is. Nagyapa jótéti konyháján azért volt silányabb a koszt, mert kevésből, sokszor hiányzóból kellett kiszorítani a megfelelő mennyiséget. Így aztán a rántás sokszor uralkodott el az ebéd velején.
Egy ilyen étkeztetés alkalmával édesanyám valamilyen tokányt készített, tokányhoz méltatlanul bőséges lével, disznóhúsból, az említett módon bőségesen mérve a rántáshoz a lisztet is. Megszokott dolog volt már ez akkoriban, a háborús nélkülözésekhez már hozzáfásult az ország. Nem is lett volna a silány tokányból semmi baj, ha el nem jön hozzánk a Kerekesek Manci nevű, a háborúval elbocsátott cselédje egy karon ülő csecsemővel, és egy már halott, de halottan is távoli férjjel. A hadiözvegyeknek és árváknak segély járt, népkonyhai jogosultság, egyéb gondoskodó segítségek, csakhogy Manci cigány volt, s bár a férje olvasni tudó ember Tupka családjából, a feleségét azonban a putrisorról nézte ki, emelte magához és ajánlotta be cselédnek. Így Manci igencsak tájékozatlan maradt elesett helyzetében is.
– Te nem a Kerekesék cselédje voltál? – kérdezte tőle az ételt porciózó Gizi, majd az igenlő válaszra így folytatta: – Akkor mért nem ott ácsingózol ingyen ebédre?
– Semmit se adnak azok másnak, még a cselédeik is éheznek, hogy a Devla verje meg, ahányan vannak mind! – felelte Manci.
Megkapta, meg is ette, meg is köszönte a jó meleg, sós, paprikás rántást a kevés hússal, hajdinával, és Devla áldását kérve házunkra és népére, távozott. A faluban aztán alaposan megjáratta a száját a Csekék nagylelkűségét és a Kerekesek alávalóságát hirdetve. Ugye, micsoda erőket szabadít fel egy tál meleg étel. És itt nem arra gondolok, hogy másnap Manci hatodmagával jelentkezett ebédre, és mind a hatuk egy-egy purdét hozott magával a karján vagy a hátára kötött kendőben. Gizi, a porciók szigorúan kimért mennyiségére hivatkozva elzavarta őket, mire rontást kértek rá Devlától, aztán alaposan megjáratták a szájukat a faluban a Csekék alávalóságát hirdetve.
Egy hétre rá Nagyapa idézést kapott egy feljelentés nyomán, melyet a Kerekes család fője tett ellene, s azt is kijárta a kapcsolatai révén, hogy a főbenjáró bűn büntetése el ne maradjon valamiképp. A főbenjáró bűn pedig az volt, hogy Nagyapa keddi napon disznóhúst készíttetett édesanyámmal. A tisztviselők a vonatkozó rendeletet betű szerint értelmezték, s abban az állt, hogy „a háborús hiányokra való tekintettel, takarékosság okán, marha-, borjú- és sertéshúst kedden és pénteken, akár nagyban, akár kicsinyben árusítani vagy egyébként forgalomba hozni tilos”. Márpedig az emberek ingyen való etetése nem más, mint „egyébként forgalomba hozás”. A rendelet alól kivételt csak kórházak és egyéb gyógyintézetek, valamint gyermeknevelő intézetek képezhetnek. És Nagyapa ugyan melyiknek tekinti a házát utóbbiak közül, kérdezte az egyik Kerekes atyafi a tisztviselők sorából.
– Hát – felelte Nagyapa –, ha ezt tényleg így gondolják, úgy szívesen vendégül látom az urakat ebédre, és akkor már nem lesz semmi akadálya, hogy a házamat elmegyógyintézetté nyilvánítsák.
Egy hónap elzárásra és kétszáz pengő pénzbírságra ítélték. Így került Nagyapa Vas Vármegye tömlöcébe, vagyis a szombathelyi fogházba, ahol a műhelyben katonai derékszíjakat készített, olyanokat, amilyet nem sokkal később a honvédői felszerelésével együtt maga is kézhez kapott. De mielőtt oda beköltözött, a vetőmagot, miután értelmes, egyenes, becsületes úton nem sikerült, megmentette máshogyan. Egy este, sötétedés után édesapámmal és Vilma nénivel szekérre dobták a tíz zsákot, és elhajtottak, hogy hova, azt senkinek se kötötték az orrára, mint később kiderült, még a családban sem.
Béla nagybátyám 1916-ban, zsebében I. osztályú ezüst vitézségi éremmel, vagyis becsületrenddel tért meg a háborúból, a karja nélkül, amit Galíciában marasztalt egy muszkagránát. Akkor még erős fizikai fájdalmai voltak, a szívében pedig egy még erősebb fájdalom, amit az okozott, hogy maga hozta meg fivére Verduni elestének hírét, mely csata olyan szörnyűre és hosszúra sikeredett, hogy még akkor is tartott. A Cseke család, férfiak, nők egyaránt feketébe öltöztek, Gizi pedig fekete lepellel takarta el az ebédlő tükrét, és megállította a faliórát, bár halott a maga valójában nem volt a házban. Nagyapa újabb sírhelyet vett a református temetőnek abban a szegletében, ahol már jó néhány Cseke nyugodott, s remélte, hogy egyszer megtudhatja, hol nyugszik a fia.
Jó atyám, kinek a gimnáziumból való kicsapatása okán nem maradt egyéb útja, Nagyapa kívánsága szerint a birtok élére állt, Béla pedig már korábban átvette a helyét a jogászkodáshoz vezető úton. Utóbbi még bevonulása előtt sikeresen maturált a soproni gimnáziumban. Nem volt kifogása a szerepcsere ellen, azért sem, mert a hadseregben, a nincstelen parasztok, munkások és agitátorok bajtársi és tűzkeresztségi közelségében vonzódni kezdett bizonyos baloldali eszmék iránt, amik kétséget ébresztettek benne, és erősen kikezdték addigi identitását. Emiatt pedig kisbirtokosi szereplését idejétmúltnak, lehetőségét pedig rövidéletűnek gondolta. Amikor Nagyapa vasárnaponként az ebédlőasztalnál Béla szenvedélyes szónoklatai révén maga is betekintést nyert eme eszmékbe, igencsak meghökkent, főleg amikor Béla teljes egyenlőségről, az osztályok eltörléséről, illetve a munkásság és parasztság vezetői státuszáról, és földosztásról beszélt. Nagyapa azt hitte, és már azt is helytelenítette, hogy az 1853-as parasztfelszabadítással egyszer és mindenkorra, megnyugtatóan véget ért a földek tulajdonlásának kérdése. Őszintén úgy gondolta, hogy akinek semmije vagy csak kevese van, az annyira képes, és akinek nagyobb tehetség jutott és több jószág gyűlt a kezéhez, az köteles gondoskodni előbbiekről, munkát adván számukra. A világ természetes és jámbor rendje az ő szemében így nézett ki. Béla fia „haladó” nézeteit egyenesen a világ végének tartotta. Elszörnyedt, amikor elgondolta, hogy kis birtoka, ami ősei idején még nagyobb volt, s amit ő alig tudott csak gyarapítani az öröklötthöz képest, még tovább fogyatkozzon, sőt, bármiféle ellenszolgáltatás és fizetség nélkül, ki tudja, miféle jöttmentek kezére kerüljön, pusztán az idők, és holmi német filozófus szava nyomán. Úgy tudta, Béla fia Galíciában a szent magyar hazáért harcol a muszkákkal, s most tessék, ezzel a kórsággal mérgezetten tér meg a harcmezőről. A nincstelenek kielégítésére a Magyar Gazdaszövetségben, a többi taggal való kvaterkázások során kereste a választ, nyugodtan, komótosan pipázgatva, rendíthetetlen hittel a magántulajdon szentségében. A szociáldemokraták földmunkásszövetségének agrárszocialista mozgalmaiban azonban, ahova Béla újabban járogatott, éppen eme bálvány ledöntéséről folyt az eszmecsere.
– De nem kell aggódnia édesapámnak, a Cseke birtok nem olyan nagy – mondta Béla, majd pillanatnyi tűnődés után hozzátette: – Hacsak… á, de nem… akkor is legfeljebb lecsípnek belőle egy kicsit… a harmadát talán… esetleg a felét.
Édesanyám szerint Nagyapa úgy nézett a fiára, mintha akkor döbbenne rá, hogy eszelős futóbolonddal van dolga.
De mindezen dolgokat egyelőre félresöpörte, hogy Nagyapa Antal fia eleste és Béla fia hazatérte után, előbbi miatt talán a halálvágyig nekikeseredve, és persze harcos ősei ösztökélésére, jó atyámra plántálta a családfőséget, és önkéntesként katonának állt. Alighanem amúgy is hamarosan megkapta volna a behívóját, mert addigra az irdatlan emberveszteségek okán a hadkötelezettséget a kezdeti huszonegytől negyvenkettőig terjedő határokról már tizennyolctól ötvenötig tágították. Tehát Nagyapa magára hagyta a hasonlóképpen megrendült és gyászoló Eszter nagyanyámat, és tiszta passzióból meglátogatta az Isonzó völgyét.
Ettől kezdve Béla nagybátyámat sem igen láthattuk, mert ő meg felvételt nyert a pozsonyi egyetem jogi karára. Ott bérelt padlásszobát, s amikor nyaranta hazajött, inkább a szocdemek gyűléseivel, s egyre gyakrabban valamiféle kommunistákkal töltötte az idejét, mintsem a gazdaságban való segédkezéssel, amit apám a hiányzó balkezére való tekintettel, jó szívvel elnézett, a ház nőtagozata azonban nem. Szerintük, ha a pipát olyan ügyesen bele tudja helyezni fából való baljába, akkor alighanem a szerszámnyél is beleszerkeszthető valahogyan. Édesapám azonban azt mondta, Béla csak tágítsa a fejét a jogi tudományokkal, amiben ők sem segítenek neki, pedig ép feje van mindnyájuknak, s ami tudósság egyszer majd bizonyára segítségére lesz a családnak vagy a család valamely tagjának. Hát ebben bizony igaza lett.
A szentpétervári bolsevik forradalom idején még mindig csak három éves voltam, de nagyjából ekkortól vannak határozottabb és talán meghatározó emlékeim. Az egyik ilyen Sebők Zsigmond Mackó úr könyvei. Édesanyám korábban a Liztiska házban csak a kapcsos bibliával és egy zsoltárkönyvvel találkozhatott a mestergerendán, pedig az iskolában szépen megtanult olvasni, elfogadhatóan írni is, és már akkor nagy élvezettel böngészte a ritkán kezébe kerülő kalendáriumokat, újságokat. A Cseke ház egyetlen polcán sorakozó ötvenegynéhány könyv számára valóságos Alexandriai Könyvtár volt. Ezek közt állt az a néhány mesekönyv is, melyet édesanyám a maga mulatságára többször is oly nagy örömmel olvasott fel hangosan, köztük a retyezáti Mackó úr kalandjairól beszámoló Mackó úr a világ körül és a Mackó úr szárazon és vízen címűeket, s ezeket kétségtelenül olyan komoly beszámolóknak tekintette, mint amelyekben komoly tudósemberek világutazásaik során szerzett értesüléseikről számolnak be. A felsőőri olvasókörbe is beiratkozott, nem egyéb néven, mint felsőeöri Cseke Terézia őrnagyságné.
A retyezáti tekintetes Mackó úr kalandjai számomra úgy tűnnek fel, mintha már azokkal a fejemben jöttem volna a világra, ahogy édesanyám a vastag arany varkocsával. Alighanem azért, mert már édesanyám hasában, és onnan kibújván, öntudatlan csecsemőként is azokat hallgattam, ahogy jó anyánk felolvasta őket, akkor még bizonyára elsősorban a bátyámnak, Andrásnak. Talán eme világjáró kalandokat fogadtam be az anyatejjel együtt, s talán ez tette a természetemet kalandvágyóvá, nyughatatlanná, távoli tájakra kívánkozóvá.
Ennél már erősebb és kevésbé általános emlékem, hogy András bátyám a rácsos kiságyam mellé ül, a térdére fekteti a Mackó úr valamely kötetét, és felolvas belőle, ahogy édesanyánk szokott. Én ugyanolyan árgus szemekkel és fülekkel hallgatom, mint amazt, és mit sem sejtek arról, hogy még Andris sem tud olvasni, a már ismert történeteket meséli nekem, jó néhány újat is kitalál hozzájuk, és nagy kedvvel keveri a kettőt. Abban sem találok semmi rendelleneset, hogy engem és magát is belesző a mesékbe, mi is Mackó tekintetes úrral, és unokaöccsével, Zebulonnal és unokahúgával, Dorkával tartunk a nagyvilág megtekintésére. Sőt, ezeket szeretem a legjobban.
Őrzök még egy emlékképet ebből az időből. A szobánk nyitott ajtaján kilátok kiságyamból a konyhába, ami az ebédlőnk is volt egyben. Jó atyám betoppan a házba, felgyűrt ujjú inget visel, hónalja alatt, hátán csurom izzadtság a fehér vászon. Forró nyár van, édesanyám mégis a sparhelt előtt áll. Nem főtt, nem sült ott semmi, hisz a főzést olyankor a nyári konyhában végezték. Ő mégis ott áll, apám hozzálép, átkarolja hátulról, a nyakába csókol, a mellét markolja. Édesanyám felnevet, de lefejti magáról apám kezét, mond valamit, mire mindketten egyenesen rám néznek. Apám szélesen elmosolyodik, odajön hozzám, kikap a kiságyból, úgy tesz, mintha az égbe dobna, de nem teszi, ahogy kint az udvaron szokta, így is csaknem elérem fejemmel a mestergerendát, ahogy a magasba emel. Édesanyám a nyomában, egy bögre langyos tejet hoz nekem, apám vállán itat abból. Még tartott a háború, bennem mégis először ez a kép bukkan fel, amikor a békeéveket emlegeti valaki.
A keleti fronton a bolsevikok oroszországi hatalomátvételével megváltozott a helyzet. A háborús nyomor miatt Oroszország fegyverszünetet, majd különbékét kötött a központi hatalmakkal. A béketárgyalások során még nyakaskodtak kicsit, ezért Belorussziában és a Baltikumban újra megindultak a német támadások, de ekkor már az orosz katonák többsége hazafelé tartott, hogy kiszakítson magának egy darabka földet addigi urai birtokaiból, a bolsevikok ígérete szerint. Ezekbe a lanyhább harcokba 1918 elején édesapámat is bevonta a császári és királyi hadsereg. Az oroszok békekeresése nyomán sokan hangoztatták, hogy hamarosan véget ér a háború, és hogy azon kevesek, akik most vonulnak be, legfeljebb árkot temetni fognak. Édesanyám azzal búcsúztatta édesapámat, hogy ugyan hazafelé forduljon már be a Kázmér zsidóhoz is, mert fogytán van a gyertyánk. Apám megígérte, és azzal válaszolt, hogy úgy tegye a sütőbe vasárnap a rebarbarás hajdinapitét, hogy langyos legyen, amikor ő hazaér. Édesanyám megígérte, be is tette, meg is sütötte, meg is langyosodott, de édesapám még akkor sem fordult be a kerítésen vidáman fütyörészve, ahogy szokott, a hajdinapite ki is hűlt, el is fogyott, sőt édesanyám másikat is készített a következő vasárnapon, az is kihűlt, elfogyott, de jó atyám nem jött haza még akkor sem. Édesanyám egyszer sem ment el a főtérre, hogy az ottani hirdetőtáblán megböngéssze az elesettek névsorát. Gyertyát sem vett, mondván: kár lenne kétszer megvenni. Azt ugyan jól tette, mert a gyertyákkal valóban be is állított édesapám egy bajtársa, akivel még itthon, Magyarországon fogadalmat tettek egymásnak. Az ünnepélyes fogadalom után két héttel, a bajtársaikkal és a hadnagyukkal együtt leszökkentek a vagonról Belorussziában, és ott egyenesen egy közeli, csupa apró tóval szaggatott erdőbe parancsolták őket, ahol még vívta elkeseredett harcát néhány orosz katona. Édesapámnak lőni, talán tölteni sem volt alkalma, szép magas, okos homlokát máris átfúrta egy lövedék. Egy bajtársa mesélte el, aki közvetlenül mellette feküdt az immár véres hóban. Aztán az oroszok megindultak feléjük, újoncok felé, azt még látta a bajtárs, hogy a hadnagy is golyóütötten elterül, akkor aztán futottak, amerre láttak, csúszkáltak a befagyott kis tavakon, hogy hátrébb rendezzék a soraikat. Rendezték is, éjjel pedig egy segítségükre siető, csupa öregbakából álló szakasszal el is nyomták a muszkákat. Édesapámat azonban nem találták ott, ahol hagyták. Ha ugyan jó helyen keresték. A bajtárs pedig eljött hozzánk, a gyertyákkal együtt, mert jó atyám azt is meghagyta neki nevetve, hogy ha helyette jön el Felsőőrre, akkor a Kázmér zsidóhoz mindenképpen forduljon be. Édesanyám napokra élőhalottá vált a hír hallatán, Gizi etette meg rebarbarás pitével a hírt hozó katonát, aztán a maradékot be is csomagolta neki, mielőtt odébbállt.
Nagyapa a háborúból erősen megváltozott világlátással tért haza. Akkor már tudván tudta, hogy nem ezrek, hanem tízmilliók fizettek életükkel, végtagjaikkal, szemük világával a hercegi pár haláláért, köztük három fia, és az újságoké helyett a saját szemét is megjáratta a háborúban. Gyakran hallottam tőle, s a történelmi hűség jegyében magam se írhatom le szebben szavait:
– Hogy basznák meg a kurva háborújukat az urak!
A kolerajárványokat kismiskává fokozó spanyolnátha járványt, mely önmagában ötvenmillió áldozatot szedett a világban, nem alaptalanul szintén a háború rovására írta. Ellenérzése azonban csak arra a háborúra terjedt ki, amiben maga részt vett, s amiben elvesztette Antal fiát. A múlt ködébe homályosuló régi csaták továbbra is vitézi tettekként, becsületbeli, hazafias ügyekként tűntek föl a szemében, amit még igaz férfiak, bajnokok, lovagok vívtak a virtus és a tisztességes küzdelem szellemében, s ami szellemiség a Nagy Háború idejére leáldozni tűnt. Én azonban tisztelettel úgy vélem, ebben tévedett, s a háború mindig is olyan volt, amilyennek mi látjuk, akik láttuk és megéltük. Úgy gondolom, a hús sosem érzett másképp, ha vasat mártottak bele, és a szem sem látta máshogy, a szív sem borzadt el kevésbé tőle. És ha elmondom a magam háborúját, akkor elmondom mindet, amit valaha ember vívott ezen a világon, Verdunt, Isonzót és Galíciát, Gettysburgöt, Waterloot és Mohácsot is éppúgy, ahogy a többit, ahol magam nem voltam ott.
Amit Nagyapa Isonzónál élt meg, arról nem beszélt. Később is, ha kérdeztük, csak annyit mondott: gyönyörű hely magában is, fölösleges volt nyakló nélkül vérrel öntözni. És hogy az ottani márványos pisztráng parázson sütve éppolyan fenséges, mint az itteni szivárványos, csak só akadjon hozzá.
A háborúból hazatérvén Nagyapa az én és bátyám vállára tette hatalmas kezét, és így szólt:
– No, kis Benedek, kis András, nektek meghalt az apátok, nekem a fiaim, összeillünk, mint tengely a két kerékkel.
– Összeillünk, nagy Balázs! – válaszoltam én nevetve, de Nagyapa nem nevetett velem, ahogy szokott, csak gyengén elmosolyodott, András bátyám pedig nem mondott semmit.
Ezért mondhatok első kézből apámról csak keveset. Halovány emlékeimben mélyen zengő baritonja, dohány­ és pitralonszaga, és erős, biztonságérzetet adó keze van. Érett, felnőtt férfiként él bennem, pedig megélt évei szerint ma már ifjúként kellene gondolnom rá, hisz épp csak elütötte huszonnegyedik esztendejét, amikor két fivére és Nagyapa után elindult a világháborúba, ami aztán elvette tőlünk. Az arca is homályosabb, mint a többieké, és alighanem gyakran mosódik össze Nagyapám arcával, ahogy cselekedetei, szavai, nevetése is. Ők ketten számomra eggyé váltak az időben és az emlékeimben.
Antal nagybátyám átmeneti nyughelyéről Nagyapa a háborút követően értesítést kapott, s nem lehetett lebeszélni róla, hogy a nyomába ne induljon. Nem vett helyjegyet a vonatra, a poggyászkocsiban kifelé a magával vitt üres koporsón ült, hazafelé pedig mellette, az egyik verduni ócskásnál vásárolt karcsú, karfás széken. Azt a széket aztán az asztalfőre helyezte, s azon ült mindig, azt vitte magával a temetőbe is, ahányszor kedve támadt kicsit a fia mellett ücsörögni. Azt mondta, azért, mert az a legkényelmesebb szék. Francia széknek hívta, pedig az alján álló felirat szerint Bécsben készítették valamely Thonet műhelyben. A karcsú, csupa finom hajlatú szék magányosan, fensőbbségesen és zárkózottan állt egyenes, vaskos és szögletes darabokból álló paraszti bútoraink között.
András bátyám apánk halálhíre után sokáig nem szólt egy mukkot sem, és amikor már szólt, akkor is a temetőbe, ahova én mindig szívesen tartottam Nagyapával, ő csak egyszer jött. Mert a sírkőre Nagyapa nem csak Antal fia nevét vésette a születési és halálozási évszámával, de édesapánk nevét is, egyetlen évszámmal. Csak az állt ott: Cseke Zoltán 1894 - . Amikor ezt Andris meglátta, már ki is tudta böngészni, s néhány napra újra elhallgatott. Amikor megszólalt, azt kérdezte édesanyánktól:
– Lehet, hogy édesapám nem is halt meg, csak nem akar hazajönni?
– Jaj, drága kisfiam! – futotta el édesanyánk szemét a könny. – Nagyapa azt reményli, hogy életben van, ezért nem véseti rá a számot a kőre.
– Én is azt remélem – felelte Andris, és soha többé nem jött velünk a temetőbe.
De Nagyapa nem említette, hogy bízna, inkább ama reményének adott hangot, miszerint tisztességes emberek révén Zoltán fia is viszonylag tisztességes sírban nyugszik orosz földön, még ha névtelenben is. Amikor a temetőben ücsörögtünk, ő a francia székén, én a kis sámlimon, és az ő felszólítására csendkirályt játszottunk, mindig én veszítettem, s gyakran mondtam neki:
– Ne búsulj, Nagyapa, ha nagy leszek, felkutatom édesapám sírját ott Oroszországban, és hazahozom őt ide, a helyére!



  1. Főoldal
  2. Életrajz
  3. Interjúk, recenziók
  4. Események
  5. Képek
  6. Elérhetőségek
© Berta Zsolt,