1. Jancsiszög
  2. Visszajátszás
  3. Kalef
  4. Recept
  5. Luk van
  6. Publikációk
  7. Előkészületben

Berta Zsolt: Szomjas Szűz,
avagy Cseke már az ajtóban van

Berta Zsolt: Szomjas Szűz
Cseke András a Szomjas Szűzben elmesél néhány történetet, időnként előkapja hangszerét, s elmondja a hazájáról, népéről, a világról, az emberi fajról, a politikáról és egyebekről azt is, ami korábban nem került bele a történeteibe, dalaiba, ám most feltétlenül meg kell osztania hallgatóságával.
Az így épülő kötet huszonnégy történetet, az egyidejűleg (ott, a Szomjas Szűzben) készülő hanglemez pedig tizenkét novelladalt tartalmaz majd.

Berta Zsolt: Szomjas Szűz

Fogyasztói ár: hamarosan
Kiadó: várhatóan a Magyar Napló Kiadó
Kiadás éve: várhatóan 2019
ISBN: hamarosan
Nyelv: magyar
Terjedelem: hamarosan
Tömeg: hamarosan
Előrendelés



Szomjas Szűz – rövid előzetes



„Amikor azt állítjuk egy műről, hogy nagyon elgondolkodtató, azt értjük rajta, hogy mindennel egyet értünk, amit állít, és bizony azoknak kéne erősen elgondolkodniuk felőle, akiknek más a véleménye. Amikor meg olyasmibe botlunk, ami nem egyezik a véleményünkkel, arra azt mondjuk: ez egy baromság.”

Cseke András



Ebben a könyvben nincs semmi elgondolkodtató. Így is alig bírtam összehozni.
Ki is töröltem a felét. Amit nem töröltem, hanem áthúztam, azt nem kell elolvasni, csak magamnak hagytam benne, amolyan „szolgálati közleményként”.

Berta Zsolt: Szomjas Szűz - Szolgálati közlemény máv szignál


A pincérlány kirúgta a konyha lengőajtaját, megrakott tányérokat pakolt le az egyik asztalhoz, aztán visszatért a pulthoz, ahol ültünk.
– Ismered a tulajt? – kérdeztem Csekétől.
– Persze, ezer éve. Szakács is voltam nála, itt, a Szűzben.
– Nekem is ismerős, de nem ugrik be.
– Egy rakás kricsmiből ismerheted.
– Tudsz róla valamit?
– Én szinte mindent – mondta Cseke, megpucolt egy mogyorót és a szájába dobta.

(Felebarátod családja – Lajos, Irén és Ervin)

Lajos még nem volt húsz, amikor a hetvenes években feljött vidékről, azt hiszem, Szabolcsból. Az Észak-budai Vendéglátóipari Vállalatnál kapott melót és egy priccset a munkásszállón. Ott alapozta meg a jövőjét. Nem ivott, nem dohányzott, hanem szívós, kemény munkával félrerakosgatta a pénzt. Nem annyira a fizetését, ami a vendéglátóiparban akkoriban egyenlő volt egy középszar viccel, inkább amit a sör vizezésével, a konyháról a szervizasztalra kerülő három adag saláta öt felé osztásával, és a Holstein szelet külföldiek számára Budapest bélszínként való értékesítésével szerzett… őőő… ebül. Hamarosan felhozta a családját is, az asszonyt és két gyereket. Később született egy harmadik is. Albérletben laktak, de nem sokáig. A vendéglátóban valamiért nagy a jövés-menés, évente váltanak munkahelyet a melósok. Ő is étteremről étteremre, kocsmáról kocsmára járt, dolgozott pincérként, csaposként is. A Móri borozóban hosszabb időre is megvetette a lábát.

Hát persze! Alapvetően onnan olyan ismerős. És persze még sok tucat helyről, sok tucat csaposból.

Ott a bor vizezése mellett egy korszakos találmányt is üzemeltetett, messze megelőzve a keleti blokkban működő félkarú rablók, póker- és rulettgépek korát. Egy ötliteres, vízzel teli dunsztosüveget, aminek az alján egy magas felespohár állt, körülötte pedig ötforintosok hevertek vastag rétegben, mint a guanó. Így nézett ki a korabeli nyerőgép. A játék az volt, hogy bele kellett dobni a dunsztosüvegbe egy ötforintost, és ha az érme a felespohárban landolt, akkor vitted az összes lét, amit addig bedobáltak a szerencselovagok. Esténként, záróra után Lajos belemarkolt az üveg alján felgyűlt érmékbe, és kivette a részét. Nem volt kapzsi, naponta csak kettőt markolt. Hatalmas keze van a Lajosnak, az igaz. Na, jó, ha már a pohár peremén túlért az ötforintosok szintje, akkor négyet-ötöt is markolt, de ha nagy ritkán valaki elvitte a Jackpotot, akkor is neki kellett újra feltöltenie a… a forgótőkét. Ha rendőrök jöttek, akkor a pult alá kellett tenni a cuccot, mert a tiltott szerencsejáték egy év sittet ért. Nem egészen világos, hogy ez annak számított-e, mert a dunsztos üveg konkrétan nem szerepelt a törvényben, és arról is megoszlottak a vélemények, hogy ez szerencsejáték-e, vagy ügyességi. Akadt olyan járőr, aki kivetette a pult alól, hogy maga is tehessen egy-két próbát. Néhány sikertelen kísérlet után megvilágosodtak, és részt követeltek a forgalomból, de a találmány így is nagyon jól hozott a konyhára. Lajos a megtakarított pénzéből előbb egy kis gebines kocsmát üzemeltetett, vagyis bérbe vett egy veszteséges állami csehót, ami aztán az ő keze alatt nyereséges lett, mivel a hatfős személyzet helyett egyedül vitte. És persze mert addig se volt az veszteséges, csak éppen a nyereséget nem a tulaj, vagyis az állam tette zsebre, hanem a hatfős személyzet. Így vezetett Lajos útja a Szomjas Szűzig, amelyhez a helyiséget a rendszerváltás után ezen a bezárt gyártelepen vásárolta meg. Nem privatizálta, vagyis nem a nevére íratta húsz forintért, nem átjátszotta a saját cégébe, hanem rendesen, tisztességes áron megvette attól a néhány régi komcsitól, akik korábban fillérekért megvették az egész gyárat. A vezérigazgató, a helyi pártbizalmi és annak a felesége. És a Szűz szépen megyegetett. Aztán Lajos felesége szeretett volna egy nyaralót a Balatonon, a Lajos meg, ha már így, akkor legyen úgy is, vett ott egy kricsmit, és az egyik végében kialakított egy nyaralót külön bejárattal. Így aztán szezonban ő is ott volt, a Szűzet rábízta az Árpira. Árpi a szakács itt. A Szűz nyáron amúgy is csak negyed gőzzel megy, mert nincs kerthelyiség. Lajos fél életet élt le a feleségével, úgy tudom, az nagyon szép fél élet volt, aztán az asszony meghalt valami rohadt betegségben, de a Lajos erről nem beszél, így erről nem is lehet tudni sokat.
A gyerekeik letipliztek külföldre, jó állásuk van, szépen boldogulnak, alig keresik az apjukat. Lajos erről se nagyon beszél, ebből gondolom, hogy bántja a dolog. Nagyon szépen keres a Szűzzel, meg a balatoni vendéglővel is, de a pénzt így nincs hova, kire költenie. Amikor a felesége meghalt, a gyerekek meg elhúztak nyugatra, eladta a házukat és beköltözött ide, mert ugyan mi a bánatnak tartott volna fent egy házat egymagának, amikor egy ekkora kricsmit üzemeltet. Ezt mondta, de szerintem nem bírt egyedül megmaradni a régi házban, érted. Azzal meg nem foglalkozott, hogy vegyen egy újat. Ott van hátul, látod, az iroda, abból nyílik egy kis háló, ott alszik. A személyzeti öltöző vizesblokkjában zuhanyozik, ott van vécé is, minden más pedig megvan egy kocsmában: konyha, tévé. Utóbbi itt a vendégtérben, ami tulajdonképpen Lajos nappalija. De egyszer elköltözött innen. Az egyik jó barátjának tönkrement a vállalkozása. A felesége is nagyon jól keresett, de szerencsétlen módon épp akkor bocsátották el valami multicégtől. Négy gyerekükkel egy szép, marha nagy kertvárosi házban éltek. Az a veszély fenyegetett, hogy elveszítenek mindent. A házat, a három autóból kettőt, és a gyerekek exkluzív iskoláját. Lajos akkor felajánlotta, hogy ő fizet mindent, amíg újra talpra nem állnak, de az se baj, ha sosem fizetik vissza. A pali elfogadta az ajánlatot, hisz gyerekkori barátok között az ilyesmi természetes, de azt feltételnek szabta, hogy Lajos innen, a Szomjas Szűzből költözzön hozzájuk, és lakjon-éljen velük, egyen rendes házikosztot, hallgassa velük a gyerekzsivajt, üljön velük esténként a nappaliban, és nézze velük a tévét, vagy játsszon a kölykökkel, vagy ha akar, húzódjon vissza a szobájába. Lajos szabódott kicsit, de cseppet sem volt mindez ellenére, így végül beadta a derekát. Rendben is ment minden, Lajos élvezte az otthon melegét, ők meg élvezték az ő pénzét, szóval mindenki jól járt. De az asszonyka néhány hónap elteltével bizonyos zsigeri vibrálást kezdett érezni Lajos jelenlétében, aki akkor még mindig az egyedüli pénzkereső volt a házban. Az ilyesmi – valljuk be – érzékileg is hat a nőkre, nem tehetnek róla, na. És Lajos végül egy páncéltalan pillanatban gerincre is vágta az asszonykát, az pedig a bizsergés sugallta előzetes várakozásának megfelelően vinnyogott a kéjtől, és akkorát élvezett, hogy félő volt, bele is hal. Végül csak elájult kicsit. Hát igen, Lajos elég részeg volt, amikor ezeket mesélte. Attól kezdve, általában amikor a férj a gyerekeket reggel az óvodába és iskolába szállította, rendszeresen keféltek a ház minden pontján, de még akkor is párszor, amikor az asszonyka férje a nappaliban bámulta a tévét. Ilyenkor vagy a mosókonyhába húzódtak, ahova amaz soha nem tette be a lábát, vagy a hölgy egyszerűen leguggolt a konyhában Lajos elé, aki a konyhapult fölötti átadóablakon szemmel tarthatta gyerekkori jó barátját, aki néha odaszólt neki, hogy „hát ez a bíró tökhülye, de a középpálya is elmehet a picsába, úgy, ahogy van”. Lajos akkor úgy gondolta, ezt a helyzetet az asszonyka sokkal jobban élvezi, mint ő, bár azt azért nem állítja, hogy neki rossz volt. Leszámítva az irdatlan lelkifurdalást, ami a vad románcot kísérte a kezdetektől.

– Vigyázz, jön! Lajos! Adj nekünk egy sört és egy málnaszörpöt, köszi!
– Ti mit pusmogtok itt?! – kérdezte Lajos gyanakodva.
– Csak beszélgetünk.
– Rólam?
– Dehogyis.
– Ugye, még véletlenül se azt meséled már megint, ami az Irén és köztem történt?
– Meg az Ervin. Ha már személyeskedünk.
– Meg az Ervin, ja. Azt meséli?
– Nekem nem említett se Irént, se Ervint. Becsületszavamra!
Lajos továbbra is gyanakodva pislogott ránk, de mennie kellett. Cseke megvárta, míg eltávolodik.

Hát igen, szóval Lajos kurva részeg volt, amikor mindezt elmondta, aztán másnap vissza is vonta azzal, hogy csak a szája járt, fel akart vágni a hódításával. De a Lajos nem az a felvágós fajta, sőt. Szóval tombolt a szenvedély, Lajos olyan szerelmes lett, akár egy kamasz, úgy érezte, újra övé a világ és újra él. A hónapok teltek, Ervin még mindig nem vágott bele semmilyen vállalkozásba és állást se talált, és egy idő után úgy tűnt, nem is keres. Reggelente elvitte a gyerekeket az iskolába, kicsit szörfözött a neten, mondván, hogy állást vagy valami jó lehetőséget keres, aztán lehevert a tévé elé, ahol hamarosan meg is hízott kicsit. Lajos ezt egyáltalán nem bánta, élvezte, hogy újra eltart egy családot, sőt még egy családfőt is, és hát az anyagiak miatt nyeregben érezte magát, a domináns hímnek, tudod, ez már csak így van a férfiaknál, nem tehetnek róla, na. De az a piszok lelkifurdalás nem hagyta nyugodni, a szerelem dacára is nappal búskomor volt, éjjel rémálmok gyötörték, ha egyáltalán el tudott aludni. Magának akarta tudni Irént, csak a magáénak, de a négy gyerek, akik közül kettő még hat éves se volt akkor, leküzdhetetlen akadálynak tűnt. Végül mégiscsak elmondta Irénnek, hogy ő így nem tud tovább élni, vagy odaállnak Ervin elé, és elmondanak mindent, vagy ő visszaköltözik a Szűzbe, és soha többé nem néz feléjük. Erre Irén azt mondta neki, hogy nyugodjon csak meg, ő már rég mindent elmondott a férjének. Lajos ettől nem hogy megnyugodott volna, hanem roppant ideges lett. Hogyhogy, kérdezte döbbenten. Irén elmagyarázta, hogy az Ervin állandóan mondogatta neki, hogy ő milyen kellemetlenül érzi magát amiatt, hogy a Lajos, aki gyerekkori barátja, szinte testvére, és akivel kölyökkoruk óta rivalizálnak, eltartja őket, amit pedig neki kéne tennie, és így a büszkesége meg úgy. Irén mondta neki, hogy nem tartozik a Lajosnak semmivel, nyugodjon meg. Ervin nem értette, mért ne tartozna, és csak mondta tovább a magáét, addig, míg Irén végképp meg nem unta, és elmondta neki, hogy a számításai szerint ő bőségesen ledolgozza Lajosnak, amivel tartoznak neki. Ervin először megdöbbent, úgy érezte, mintha tőrt döfnének a szívébe, jelenetet rendezett, elrohant otthonról, de aztán hazatért, és közölte Irénnel, hogy amíg nem állnak újra a saját lábukra, addig maradjon így minden, a gyerekek érdeke ezt kívánja. Irénnek ez csöppet se volt ellenére, már csak azért sem, mert Ervin ezen a délutánon hosszú idő után újra megkefélte őt. És aztán rendszeresen. Fura az emberi természet, nem?
Lajos, hiába tudta addig úgy, hogy Ervin tőle függetlenül is keféli Irént, úgy érezte, mintha tőrt döfnének a szívébe. Hiszen akkor világosodott meg, hogy Irén szíve, dominancia ide vagy oda, nem kizárólagosan az övé, mint ahogy azt szerelmi elmezavarában hitte. Hát így állunk, dörögte, és lekurvázta Irént, aki megkérdezte tőle, hogy most azért kurvázza, mert az Ervinnel is kefél, vagy azért, mert vele kefél a rezsi- kaja- és egyéb pénzek fejében. Erre Lajos azt ordította, hogy az Ervin meg egy rohadt strici, aki cinikusan döglik a heverőn napszámra, és a feleségét adja bérbe egy marék pénzért. És hozzátette, hogy egy ilyen mocskos kurvát. Aztán elrohant, de két óra múlva lehiggadva visszatért. Nagyon komoran és nagyon alaposan megkefélte Irént, aztán közölte, hogy amíg nem állnak újra a saját lábukra, addig maradjon minden így, mert a gyerekek érdeke ezt kívánja. És hogy mondja el Ervinnek, hogy ő tudja, hogy Ervin tudja, mert ha már így, akkor játsszanak teljesen nyílt lapokkal, de ő többé nem szól ahhoz a stricihez, az egyszer hétszáz. A lelkifurdalását mintha elfújták volna. Ettől kezdve Ervinnel kissé furán méregették egymást az étkezőasztalnál, Irén viszont rájuk se hederített, mivel a négy gyerek etetésével és felügyeletével foglalkozott.
Ervin lapított, Lajos meg dühöngött Ervin miatt, hogy az mekkora görény, gerinctelen, alávaló féreg, satöbbi, és ő nem barátja többé egy ilyen alaknak. Irén miatt meg hogy mekkora ribanc. De otthagyni képtelen volt, ahogy abbahagyni is a kefélgetését, így aztán vérző szívvel, fogcsikorgatva kefélte, miután közölte Irénnel és Ervinnel, hogy ők nem kefélhetnek egymással, különben nem folyósítja az apanázst. Ebből, kérlek szépen, az sült ki, hogy totálisan felcserélődtek a szerepek, és Lajos lett az, akit felszarvaztak, ahogy korábban ő tette ezt Ervinnel. Mert hogy, mint mondtam, fura az emberi természet, Ervin attól fogva, amikor csak tudta, megkefélte Irént, aki iránta se volt közömbös, és nem hárította el. Meglehet, tényleg ribanc volt, de ne ítélkezzünk, nyilván őrlődött a két férfi között. A Lajos aztán egy alkalommal rajtakapta őket, így végül mindenki újra nyíltlapos lett a játszmában. Lajos végre elhatározta magát, és úgy döntött, kiszáll a szerelmi háromszögből, örökre felmondja gyerekkori barátságát és új szerelmét is, és visszaköltözik a Szűzbe. Meg is tette, csak annyit közölt Irénnel és Ervinnel, hogy továbbra is folyósít nekik egy méltányos összeget, ami elég arra, hogy a gyerekeket rendesen ellássák és maguk se haljanak éhen, de soha ne keressék, se személyesen, se telefonon, se e-mailben, se sehogy. Úgy is volt egy darabig, mígnem Ervin beállított ide, és még mielőtt Lajos agyonverhette volna, közölte, hogy Irén haldoklik, és látni szeretné őt. Valami rohadt betegség támadta meg, pár hónap alatt el is vitte. Lajos és Ervin a két nagyobb kölyökkel ott ültek a halálos ágya két oldalán, és fogták a kezét, amikor elment. Aztán soha többé nem találkoztak, nem beszéltek. De Lajos a mai napig küldi a pénzt, pedig Ervin időközben mégiscsak talpra állt valamelyest. Azt mondja, jó lesz az a gyerekek taníttatására, vagy akármire, amire majd szükségük lesz. Hát… nem mondható klasszikus családnak, de Lajosnak ilyen van.


Úgy kezdődött, hogy újra összegyűlt nálam egy falkányi történet, és mielőbb papírra akartam vetni őket, hogy visszatérjek azon tevékenységeimhez, amiket eszem ágában se lenne művelni, ha nem lennének sokkal jövedelmezőbbek, mint az írásaim. Nagy lendülettel álltam neki, így hamar észrevettem, hogy nem haladok. Egész más ugye nekirohanni egy falnak, mint nekisétálni. Keresgéltem a hangomat, de hiába, túl nagy volt körülöttem a zaj. Nem találtam a szavakat, nem tudtam, hogy kezdjek bele egy-egy történetbe. Napokig tipródtam terméketlenül. És akkor megszólalt az a pusztán dísztárgyként üzemelő, öreg, fekete bakelit telefon, ami itt a könyvesboltban, egyik állásom helyszínén áll a pulton, árasztva magából az ódon múltat, és a régi hivatalok kérlelhetetlen, orwelli vonalasságát. Úgy tudtam, a telefonvonal be sincs kötve a helyiségbe, abban meg biztos voltam (mivel én magam tettem oda a készüléket), hogy a vezeték vége a levegőben lóg.
Egy Lajos nevű fickó keresett, azt mondta, kocsmája van itt és itt, szeretne meghívni muzsikálni, vagyis dalolászni, nem fizet egy fillért se, na, mit szólok. Még mindig a régi telefon meghitt, de lehetetlen csörgésén töprengtem, ezért tulajdonképpen önkívületben igent mondtam.
– Nagyszerű! – örvendett Lajos.
– És mikor?
– Amikor csak jólesik.


A megbeszélt időben megjelentem a helyszínen. Szemügyre vettem az épületet, ahogy idegen helyeket szokásom, mielőtt elnyelnek. Jobbra már zárva lévő üzlethelyiséget láttam, melynek rendeltetését csak a bejárata fölött villogó fényújság árulta el, soronként:

Ne félj!
Jézus szeret téged!
Megváltott!
A vérével fizetett érted a kereszten!
Istentisztelet szombaton 18.00-kor.
Várunk téged, gyere közénk!


Balra Erotikasziget Peep Show és Shop felirat hirdetett másféle megváltásokat. A kirakatban a segédeszközök üres, poros, helyenként ragasztószalaggal kitakart dobozai fölött szintén egy világító táblán ez állt:

Dögös táncos csajok, vad élmények!
Kalandozz az erotika világában!
Hozd el a párodat is, fedezzétek fel együtt a testeteket!
A shopban hangulatos, diszkrét környezet, korrekt árak.


E két csupa felkiáltójeles bolt között egyszerű kijelentő módban színes, világító üvegcsövek kanyarogtak egy kopott, robosztus ajtó fölött:

Szomjas Szűz


Ide voltam hivatalos. Mintha a semmiből bukkanna elő, az ajtót előttem egy farmerdzsekis fickó nyomta be. Nem fordult meg, de tartotta nekem, míg a gitártokkal és a kofferemmel harcolva oda nem tettem a lábamat. Hátulról nézve is ismerős volt. Mire beverekedtem magam és becsukódott az ajtó, eltűnt a tömegben.
Monoton morajjá egyesült beszélgetés, kuncogás, röhögés, évődés, hetvenkedés, pohárcsengés, hűtődohogás, kávéfőzőzúgás fogadott. Lassan sétáltam a pult felé, szemrevételezendő a helyszínt és szereplőit.
Néhányan megnéztek a gitárommal együtt, de különösebb érdeklődést nem tanúsított senki.
A pultban fiatal lány rángatta a régi kávégép karját. A melle a hajával együtt hullámzott az erőfeszítésben, az alkarján feszültek az izmok. Gyönyörködtem benne, annak ürügyén, hogy vajon honnan ismerős. Hátra is dőlök egy kicsit írói karszékemben, kedvemre mustrálom, ami a helyszínen tapintatlanság lenne. – Helló! – mondta barátságosan mosolyogva, mintha ezer éve ismerne. – Kérsz valamit inni?
– Helló! Egy málnaszörpöt kérek, köszönöm!
Isten az atyám, csinált egy málnaszörpöt, pedig csak viccből rendelek időnként így, hisz sehol sem kapható már rég. Valójában akármilyen üdítőt értek rajta. A lány szirupot löttyintett egy vastag falú pohárba, a padlón álló, hosszú szárú szódásballonhoz lépett vele, és a piros alapon már habzott is felfelé a fehér hab, akárcsak gyerekkoromban. Elém tette a nyilvánvalóan meleg italt, aztán megrakott tálcájával kiment a placcra. A helyére egy nagydarab, erőteljes, hatvanas fickó lépett. Láttam már valahol. Alkalmas szereplőnek tűnik, ahogy a lány is, akiről még szintén nem tudom, honnan ismerős. És azt sem, hogy mire alkalmasak, vagyis mit akarok velük.
– Szia! Lajos vagyok, a tulaj. Én hívtalak fel. Mindenre a ház vendége vagy.
Ő is magamra hagyott.
Jobbra tőlem egy férfi egy nő fülébe súgott valamit, mire az a fejét hátravetve, vinnyogva röhögött, mint egy hiéna, részegségében nyilván úgy hitte, gyöngyözve kacag.
Az italosüvegek alatt egy kemény tojásokkal teli ötliteres dunsztosüveg társaságában egy régi, fekete bakelittelefon állt.
A kijárat felé léptem, a zsebembe nyúltam cigarettáért. Nem találtam a helyén, mert éppen abbahagytam a dohányzást. Körülnéztem. Balra, kicsit arrébb a farmerdzsekis fickó ült a pultnál, aki tartotta nekem az ajtót. Előtte korsó sör, és vígan füstölt. Mintha nem is lenne dohányzási tilalom. Nem ő volt az egyetlen, csak akkor figyeltem fel rá, hogy a helyiségben vastagon, meghitten, otthonosan és büdösen gomolyog a dohányfüst. A fickó felém fordult. Megrökönyödve ismerem fel benne első regényem főhősét! Semmi kétség, ő az. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Rám nézett, aztán visszapillantott, felderült az arca. Leugrott a bárszékről, hozzám lépett.
– Nahát, Zsolt! – kiáltotta, és fesztelenül, barátságosan megölelt.
Meglepődve, de mereven álltam az ölelést. Én ugyan meglehetősen jól ismerem őt, de azt nem tudtam, hogy ő is engem, és hát én nem vagyok ilyen laza srác, sokkal visszafogottabban mutatom ki az érzelmeimet, ha egyáltalán.
– Ezek szerint megismersz? – habogtam zavartan.
– Hát persze hogy megismerlek! Egy házban laktunk, egy iskolába jártunk! Cimbik voltunk már óvodás korunkban is, együtt mentünk le a Majorba felhúzott vekkerrel a nyakunkban! Az apád szakács volt és pincér. Együtt vedeltek az én faterommal a Bőregérben.
– Stimmel.
Vagy tíz-tizenöt évvel fiatalabb nálam, és pont annyival jobban is néz ki. A haja több és hosszabb, a szeme körül kevesebb a szarkaláb. Vagyis pont olyan, mint amikor elváltunk. Ilyen előnyei vannak, ha az ember regényhős.
Kézfogás után mindketten önkéntelenül a tenyerünkbe pillantottunk, mintha történt volna ott valami. Beszélgettünk pár szót a suliról, régi iskolatársakról, tanárokról, mi történt velünk azóta. Én persze nagyjából tudom, mi történt vele, arról meg, hogy velem mi történt, jobb, ha óvatosan beszélek, mivel ezek közül egy rakás dolog vele is megesett.
– Még sose láttalak itt a Szűzben – mondta Cseke.
– Még sosem jártam itt.
– Elköltöztél a környékről?
– Igen, még nyolcadikban átköltöztünk apámmal és nagyanyámmal Pestre egy nagyobb kéglibe – feleltem megkönnyebbülten, hogy olyat mondhatok, ami vele nem esett meg. – Te törzsvendég vagy itt?
– Igen, mondhatjuk.
A pincérlány kirúgta a konyha lengőajtaját, megrakott tányérokat pakolt le az egyik asztalhoz, aztán visszatért a pulthoz.
– Ismered a tulajt? – kérdeztem Csekétől.
– Persze, ezer éve. Szakács is voltam nála, itt, a Szűzben.
– Nekem is ismerős, de nem ugrik be.
– Egy rakás kricsmiből ismerheted.
– Tudsz róla valamit?
– Én szinte mindent – mondta Cseke, megpucolt egy mogyorót és a szájába dobta.

Nos, hát így. Jól sejtettem, Csekét nem kell biztatni. Hát persze, ő mindig készen áll elmondani egy sztorit. Ha nem kérdezik, akkor is. Csak úgy odaböki: Hallod, ezt figyeld! XY a múltkor…
– Téna! Vidd ki ezt a bal négyre! – mondta később Lajos, és egy italokkal teli tálcát tolt a pultra.
Téna! Tudom már, honnan ismerős.
Ahogy ellibbent a placc felé, Csekéhez fordultam.
– Ez a lány a Ferde Bárban dolgozott a nyolcvanas években.
Cseke elmosolyodott.
– Téna? Úgy érted az anyja, a Bella. Ő tényleg ott melózott akkor, és Téna nagyon hasonlít rá.
Nem vitatkozom, hisz az időkülönbséget valóban át kell hidalni valahogy. Akkor öt-tíz évvel idősebb volt nálam, most meg… Oké, legyen Bella, Téna pedig legyen a lánya.
– Ó, a drága Bella! – sóhajtott Cseke gyöngéd mosollyal, de közben Ténát nézte.
Amikor észrevette, hogy rajtakapom, hárítóan hozzátette:
– Ne hülyéskedj már, a lányom lehetne!
– Aha. Na és mi van Bellával mostanság?
– Lajos, adj egy sört légy szíves! Mogyorót is. Köszi! Bellával az van… de jobb, ha a Bélával kezdem. Haverok voltunk, bár egyidős volt apámmal.

(Helyettes – Bella és Béla)

Béla eredetileg lakatos volt, de később rendesen író és költő lett, publikáló, jó néhány kötetes, és mi több, olvasókkal, sőt rajongókkal bíró poéta. Ott lakott a Margit híd budai hídfőjénél egy lerobbant bérházban. Emlékszel, nem jelentett ez akkor az átlagnál mélyebb szegénységet. Minden bérház kívül is, belül is vedlette a vakolatot a golyószórónyomok között, a törött üvegű, mindig nyitott nagy fakapuk mögött sorakoztak az olyan édeskés-hullaszagú kukák, és ekkora öklömnyi darabok hiányoztak a lépcsőfokok széléből. Ilyenekben laktunk mind, illetve a többségünk. Szóval nem a szegénység okán héderelt ott a Béla, a szomszédjában teszem azt, egy ügyvéd lakozott, annak is megfelelt a ház, még ha volt is a Balatonon nyaralója. A ház előtti parkot most Elvis Presley térnek hívják, megáll az ész. A fater hogy örülne neki.
Béla akkor kábé kétszer volt idősebb nálam, vagyis közeledett a negyvenhez. Széttaposott cipőket, bő, harmonikaszárú konfekciónadrágokat, fehér nejloningeket, szakállt és hosszú hajat viselt. Nagydarab, erős pali volt amúgy. Rendszerezte, táblázatba gyűjtötte, betűjellel látta el és rangsorolta az illatokat. Az ő dobogóján a frissen őrölt babkávé, az ujjai között összemorzsolt akáclevél, és a pina álltak. Felnéztünk rá. Sokkal inkább, mint Mengyelejevre.



Szomjas Szűz – rövid előzetes 2. – YouTube, részlet az Írókorzó című sorozat Berta Zsoltról szóló epizódjából
  1. Főoldal
  2. Életrajz
  3. Interjúk, recenziók
  4. Események
  5. Képek
  6. Elérhetőségek
© Berta Zsolt,