Berta Zsolt: Mit tesz isten – háború se béke

Berta Zsolt: Mit tesz isten I-II. kötet

Fogyasztói ár: 9.990 Ft
Kiadó: Magyar Napló Kiadó
Kiadás éve: 2025
ISBN: 978 963 541 165 8
Nyelv: magyar
Terjedelem: 1 176 oldal
Tömeg: 1 035 g
Előrendelés

Mit tesz isten (háború se béke) – rövid előzetes

Előszó

A mondás úgy tartja, az igazság középen van. De én úgy vélem, ott többnyire egy féligazság található, mindkét fél találomra csonkolt igazából, valójában érdekeikből és prioritásaikból összegyúrva. Úgy tapasztaltam, az igazság jóval arrébb, a harcmezőtől messze fészkel, s vajmi kevés köze van ahhoz, amire hivatkozva a felek harcolnak. Nem állítom, hogy ráleltem, de úgy hiszem, nem kerestem eleve rossz helyeken, csatatereken, barikádokon és lövészárkokban. Harcoltam ilyen-olyan oldalakon, ám „igazságukat” sosem tettem magamé­­vá, maradéktalanul semmiképpen. Középre, hiszen ott fütyül a legtöbb lö­­vedék, sosem igyekeztem állni, de oldalra, távolabbra nagyon is. Oda, ahol az ellenségnél is gyűlöletesebb, gyanús elemek gyülekeznek, akik nyilvánvalóan gőgjükben, felülállóságuk vélelmének okán nem akarnak részt venni a világ kedves játékában. Elpusztításuk az ellenségénél is kívánatosabb. Erre persze csak utólag jöttem rá.
Az idők kezdete óta vádoljuk és öljük egymást, vallásos hittel, minek alapvetése, hogy ellenségünk képében maga a gonosz tör elveszejtésünkre, hogy aztán örök sötétségbe borítsa a világot. Pedig a gonosz a mi sorainkban is tanyát üt, nemzetiségünket, fajunkat, vallásunkat, eszméinket használva ürügyül, hogy ellenségnek nevezzen ki bárkit, a maga gonoszi címét testálva reá, gyűlölséget szítva iránta szívünkben. Érdeke szerint uszít egymásra jókat és rosszakat, jókat és jókat, rosszakat és rosszakat. Ritkán, talán sosem tudhatjuk biztosan, hogy jó vagy rossz oldalon harcolunk-e, s nem egészen tud megnyugtatni efelől egy-egy mégoly kiváló elme, mégoly tiszta szív sem. Be kell érnünk azzal, hogy a „mieink” oldalán.
Az első döfésért sem kívánok hibáztatni senkit, ámbár nem is titkolom nemtetszésemet a történelem egyik-másik fejezetével, szereplőivel kapcsolatban. No, de nem holmi igazságtévő históriát szándékozom írni, sokkal inkább a ma­­gam történetét a viharos históriák közepette. Fontosabbnak látom már szűkebb életemet, családom, barátaim, szeretteim életét, mint a világ szélesen, végtelenül, ámde mindhiába hömpölygő, s mindig ugyanoda kilukadó történetét. Bizony, az emberiség történelme a Föld legizgalmasabb, legfelemelőbb, ugyanakkor legszomorúbb korszaka, szégyellem, hogy belekeveredtem az ügybe.

…

A kenyérre váró nép csodálkozva, de türelmesen hallgatta a vezérszónokot, aki hosszan, önmagát feltüzelve sorolta a bolsevik-zsidók bűneit. A végén pedig feltette a kérdést:
– Mit érdemelnek eme hazaveszejtő gonosztevők?!
Szinte ki se ejtette száján az utolsó szót, sok helyről már harsányan, eltökélten meg is érkezett a válasz:
– Kötelet! Kötelet!
A nép nagyobb része bambán, továbbra is álmélkodva forgatta körbe a fejét, megbámulva az ismeretlen, nagy hangon kötelet követelőket. De az igazi döbbenet akkor ült ki arcukra, amikor a szónok így szólt:
– Most tegye fel a kezét az, aki nem akarja, hogy felakasszuk a hazaáru­lókat!
Néhány pillanatra néma csöndbe borult és mozdulatlanságba merevedett a tér. Aztán halkan felmorajlott, de abban nem volt semmi fenyegetés vagy elutasítás, sokkal inkább félelem. És ez a rövid moraj is elült hamar, s akkor mindenki felénk bámult, a teherautó platójáról és a tömegből is. Felnéztem Nagyapára. Magasba tartott jobbal, konok, dacos pillantással állta a külö­nítményesek tekintetét. Így hát magam is felemeltem a kezemet, bár azt csak az egészen közel állók láthatták. Nagyapa hősnek tűnt a szememben, mint Bandholtz tábornok a Nemzeti Múzeumnál, mert bár arról fogalmam sem volt akkor, hogy az igazság oldalán áll-e, s hogy az összeterelt zsidók és kommunisták és zsidó kommunisták valóban hazánk (és a hazájuk) ellen törtek-e, de azt éreztem, hogy Nagyapa egyedül lépett valami nálánál sokkalta nagyobb erő útjába. A szívet hevítő gyöngéd hazaszeretetet, együvé tartozást, az erőt és halált megvető bátorságot azonban egyáltalán nem éreztem, amit az amerikai tábornok háta mögött pedig igen, hiába, hogy egy szót sem tudott magyarul. Mert ő egy nem magyar rablóhordával szemben, a magyarokért és Magyarországért tette, amit tett, Agádőr főterén azonban magyarok törtek magyarok életére, vagyis nem volt ott semmi, ami Nagyapa bátorsága iránti csodálatomon túl is hevíthette volna szívemet. Sajnos mégis felejthetetlennek bizonyult, pedig a végkifejletet nem is láttam.
Weiss doktor ott állt a közelünkben, akkor is orvosi táskájával jobbjában, s amikor felemelte volna bal kezét, egy mellette álló férfi gyorsan elkapta, és leszorította. Azt ugyan nagyon jól tette, mert nem kétséges, hogy orvos mi­­volta ellenére őt rögtön lefogták s a többi zsidó közé vetették volna. A doktor meglepve nézett a férfira, s méltatlankodni kezdett, de épp csak belekezdett, amikor a szónok így folytatta:
– Akkor az egységes agádőri népakaratot beteljesítjük, és a csendőrház ud­­varán a törvény nevében felakasztjuk ezeket a hazaáruló gazfickókat!
– Miféle törvény nevében? – kérdezte Nagyapa Török századostól. – Azt hittem, a törvény nevében a csendőr, az ispán és a szolgabíró beszél Magyar­országon.
Léderer főhadnagy a földre köpött.
– Az ősi magyar szokásjog törvénye alapján! – felelte Török százados immár hidegen.
– Tudja, mit? – szólt ekkor Léderer főhadnagy. – Maga lesz az egyik, aki fellógatja ezt a hét szarházit. S talán szemet hunyunk a lázítási kísérlete fölött!
Nagyapa Török századosra nézett, de az nem szólt semmit. Nagyapa sem, csak megfogta a kezemet, biccentett a tiszteknek, és sarkon fordultunk.
– Álljon meg kend kurva hirtelen! – kiáltotta Léderer, s Nagyapa meg is állt, megfordult, engem gyorsan eltolt magától, amennyire csak tudott, s magasba emelte mindkét karját, mert Léderer pisztolyt szegezett rá.
Török százados azonban lefogta Léderer kezét.
– Hagyd csak, főhadnagy úr! Az én katonám volt, majd én gondot viselek rá később.
– Ha még egy szót szól a zsidóért, lelövöm, mint egy kutyát, vagy fellógattatom vele együtt! – dühöngött Léderer.
Nagyapa továbbindult, s én vele. Nem mentünk messzire, csak a tömeg másik oldalára, Nagyapa a tisztek közeléből akart elkerülni.
Azok kijelöltek három hóhért a falubeli férfiak közül. Meglehet, féltek ne­­met mondani, akkor már jól látszott, hogy a különítményesek nem babra játszanak, de az is lehet, hogy akadt, aki szívesen vállalta, mit lehet tudni. Hisz próbált már valami söpredék a maga jószántából lincselni a mi környékünkön korábban is, még csak a vörös „zsidókormány” se kellett hozzá.
Olyan szégyenkezve írom le, ahogy Nagyapa átélte, hogy bizony Agádőrön akkor kenyérosztás örvén és helyett pogromot tartottak, s felakasztották az összegyűjtött zsidókat, és ezt a megfélemlített nép nyakába varrták, az ő akarataként tüntetve fel. Eme akaratra aztán az újságokban is gyakran hivatkoztak. Hozzáteszem, amikor Mészáros uramat is megragadták, s Nagyapa összegörnyedve, lehajtott fejjel elkiáltotta magát, gyorsan és sokan átvették szavát:
– No, de a szatócsot már mégse! Rendes ember az, nem vörös, és a mi ku­­tyánk kölyke!
Alighanem ez utóbbi nyomott leginkább a latban, s ezért csatlakozott egyre több hang, míg végül az egész falu csaknem egészében egy emberként, előbb bátortalanul, majd egymást megerősítve, s így már hangosan követelte:
– A zsidót engedjék el!
És nem nevetett senki az egyik tiszt tréfáján, miszerint ugyan melyiket szeretik ennyire az emberek a hét közül.

…

Lassanként mindannyian a felnőtté válás útjára léptünk, bizony igencsak korán, s ezért, mint az eddigiekből talán kitűnik, szintén a történelmet kell leginkább felelőssé tenni, de igaz, igyekeztünk mi magunk is. Marcival például egyszer beosontunk a csűrbe, s belemarkoltunk Nagyapa dohányleveles zsákjába. A pipáját nem vehettük kölcsön, mert mindig magánál tartotta, így azt tettük, amit ő maga is szokott olykor, vagyis újságpapírba tekertük a do­­hányt, miután a tőle látott módon apróra morzsoltuk. Az újságpapírt is vé­­konnyá, puhává gyűrtük, pödörtük, dörzsölgettük, letéptünk belőle egy megfelelőnek látszó darabot, és abba próbáltuk belesodorni a dohányt. Vagy tizedszerre sikerült is, akkor jól összenyálaztuk, és a sparhelt mellől csent gyufával nagy urasan rá is pöfékeltünk. Keserű, fullasztó és szédítő volt a füstje, de be nem ismertük volna egymás előtt, csak szívtuk óvatosan, de komoly, fölnőtt fizimiskával, közönyt mímelve, mintha legtermészetesebb lenne ez számunkra. Nem jutottunk még messzire a cigarettázásban, amikor Nagyapa betoppant, s megállt előttünk. Azt hittem, mentem ránk dörren a lopás és dohányzás miatt, de ő csak szélesen elmosolyodott, s bármennyire is veszélyt szimatoltam ebben a mosolyban, a továbbiak eloszlatták félelmemet.
– Nohát! Csak úgy repül az idő – mondta. – Hát felnőttek az urak. És én észre se vettem. Megengedik kegyelmetek, hogy csatlakozzak egy jó pipára magam is?
Hogy magázott, az még mindig bizonytalanságban tartott, mert ebben is fenyegetést láttam, mivel hogy még sosem esett meg. A fiaival magázódtak, bár azon a bensőséges módon, ahogy szerettek szokták egymást, az első szám harmadik személyhez hozzátéve a kapcsolati titulust is, mint például: „Hová igyekszik olyan sebesen, fiamuram?”, mire a másik: „Tudja azt jól, apámuram, hisz maga küldött oda!” De én és Andris tegeztük Nagyapát, ő is minket, és ez fölnőtt korunkban sem alakult másképpen. Hogy mi okból, azt magunk is később tudtuk meg.
Megtömte a pipáját, és helyet foglalt mellettünk a favágótuskón. Derűsen, barátságosan pöfögött, én pedig úgy láttam, nem lesz ebből vihar. Nem is lett. Talán sokkal hamarabb eldobtuk volna a büdös bagót, ha nem telepszik mellénk, így azonban már nem lehetett, szívtuk könnybe lábadt szemmel, fulladozva. Megkönnyebbülten értünk a végére, és sietve eltapostuk, ahogy fölnőtt férfiaktól láttuk, de akkor Nagyapa megszólalt:
– Jó itt kendtekkel ücsörögni, s látni, hogy immár férfivá értek. Gyújtsunk rá még egyre!
És beszéd közben, szinte csak úgy fél kézzel, szempillantás alatt megsodorta a cigarettákat, meg is gyújtotta, és kezünkbe nyomta. Mit volt mit tenni, már eléggé megcsendesedve folytattuk passiónkat. Nagyapa felállt, s bizonyságul, hogy már korábban is, Nagymama szeme elől félrevonulva, barátaival időnként meglátogatta a csűrt, a farakás mögül butykost és három poharat húzott elő.
– Jó lesz áldomást inni erre a nagy férfivá válásra – kacsintott, töltött, és azt is kezünkbe nyomta. – Egészségükre, uraim!
Nem telt bele egy perc, tótágast állt velünk a világ, s Marcival vállvetve rókáztunk a csűr deszkafala mellett, bizonyos, közeli halálunk érzetével.
– No, mi az? Tán elrontották a gyomrukat az urak? – kérdezte elégedetten Nagyapa, felállt, nyújtózott, s magunkra hagyott minket.
Miután a kút hideg vizével kívül is, belül is alaposan átöblögettük magunkat, a nap hátralévő részét a legelőn, egy fa alatt fekve töltöttük, szédülve, nyögve, sóhajtozva, kínlódva, és újra és újra, már csak a nagy semmit, illetve epét hányva. Ilyen állapotban is vánszorogtunk haza, ki-ki a maga otthonába. Édesanyám csak rám nézett, s összecsapta kezét.
– Uram Isten! Falfehér ez a gyerek, bizonyára beteg!
– Csak túl gyorsan nő – mondta tömören Nagyapa.

…

Még jó néhány napot töltöttem Budapesten, Lacival csavarogtunk, és továbbra is kerestük az ifjú hölgyek társaságát. Egy alkalommal aztán kiderült, hogy ifjú mivoltuk egyáltalán nem prioritás számomra, és habozás nélkül döntöttem egy már kinyílt, jóval illatosabb, szebb és vonzóbb virág leszakítása mellett. Tildának hívják, vagyis Matildának, s egy magas rangú, idősebb úr, a felsőház egyik tagjának volt a felesége.
Laciéknál ismerkedtem meg vele, ahova férjével együtt voltak hivatalosak Laci egyik nővérének születésnapi mulatságára. Nagy leereszkedésnek szá­­mított ez részükről, mert bár Laci édesapja nemesember volt, és sokszorosan kitüntetett világháborús katonatiszt, aki az új hadseregben is (és Stromfeld Aurél alatt a Vörös Hadseregben is) fontos pozíciót töltött be, ám mégsem volt az arisztokrácia igazán gazdag rétegének tagja, mint Tilda, illetve Tilda férje. Ám rokoni szálak fűzték őket a Hollóssy családhoz, s keresztszülei voltak az ünnepeltnek. Úgy viselkedtek, mintha nem akarnák éreztetni társadalmi helyzetük magasabbrendűségét, de mintha ezt előre megbeszélték volna, s igyekezetükben túljátszották szerepüket. Ezért aztán inkább leereszkedően viselkedtek, semmint kedvesen és természetesen. De én akkor ezt még nem láttam, hiszen Tilda szépsége és vonzereje mindent elhomályosított előttem. Szép ajándékot hoztak, s Tilda még a konyhába is bement, ahol – a háziasszony kérésére – egy receptet részletesen elmagyarázott a szakácsnőnek, akit szintén egyenrangúként, szinte barátnőként kezelt. Az én szívemet akkor már lángra gyújtotta, így mindenhol a nyomában jártam, és áhítattal hallgattam holmi kotlett vagy felfújt elkészítésének módját. Laci egyik öltönyében feszítettem, ami épp jó volt rám, illetve csak a csuklómból engedett alig észrevehetően többet látni. Bokában ez észrevehetetlen volt, a zokni miatt. Tehát öltözékem nem feszélyezett, felhőtlenül merültem el Tilda csodálatában. Eme csodálatnak semmi köze nem volt Laci nyomatékos megjegyzéséhez, miszerint húgával és nővérével kapcsolatban semmiképpen se ragadtassam magam valamiféle akceptálhatatlan cselekedetre, hacsak nem kívánok párbajozni a csa­­lád valamely férfi tagjával, akár ővele is. Nem, Tilda iránti vonzalmamat csakis Tilda végzetes, mindent elsöprő kisugárzása, érett, szinte fülledt szépsége, áradó női kedvessége és gyöngédségének ígérete lobbantotta fel, mely tökéletesen elhalványította a jelen lévő ifjú hölgyek zsenge, kétségkívül üde és bájos, de gőgös és semmit sem ígérő ragyogását. Tilda pontosan tisztában volt delejével, és azt is látnia kellett, hogy az a delej bennem acélmagra talált. Így eleve nem egészen ártatlanul fogadta el egyetlen jelen lévő férfiként felé nyújtott karomat, amikor hirtelen elpilledve, a nyári kánikulát betetéző konyha melegére panaszkodott a háziasszonynak, s kifejezte vágyát, amely szerint néhány percre a kert egyik hűvös szegletébe kíván vonulni. Mielőtt a konyha hátsó ajtaján át egyenesen a kertbe mentünk volna, szabadon maradt bal kezemmel felemeltem egy kancsó jeges limonádéval és néhány pohárral megrakott tálcát, amit Tilda elismerő bólintással és elhaló sóhajjal nyugtázott. Sóhajától újra megremegtem, akárcsak néhány másodperccel korábbi érintésétől, és ez szintén nem kerülte el figyelmét, s apró, de felettébb elégedett mosolyra késztette. Alig volt fiatalabb édesanyámnál, de ez mit sem jelentett számomra, sőt, eszembe sem jutott. Fülig beléhabarodtam, s az alig néhány nappal korábbi hódításaimra alapozva, önhitt, ostoba magabízással ugyanazon taktikát kö­­vetve kezdtem ostromolni. Vagyis ajtóstul rontottam a házba, azt képzelve egynéhány kalandom alapján, hogy ez vezet eredményre általánosságban a nőknél, közállapotú, ifjú leányoknál és előkelő dámáknál egyaránt, s ennek oka nyilvánvalóan az én ellenállhatatlan férfiúi vonzerőm. Idővel persze megtanultam, hogy nem, s azt is, hogy statisztikailag társadalmi státuszuk aránylik ugyan hajlandóságuk és engedékenységük mértékéhez, de sokuk fittyet hány a szociográfia eme nem hivatalos mutatóira. Tilda viselkedése azonban, mint megtapasztaltam, egybeesett az előkelő hölgyekkel szembeni (mégoly felszínes) elvárásokkal.
– Nohát, micsoda martalóctempó! – fortyant fel, és kirántotta kezemből kezét, melyet holmi porcelán remekműhöz volt képem hasonlítani, amikor beszélgetésünk egy pontján megfogtam. – Szinte még ott a hátsóján a tojáshéj, de már mily pimasz!
Nem fogtam fel mindjárt szavai értelmét, vagyis hogy nem közeledésemet, hanem csak annak túlzott sebességét kifogásolja, így ijedten, sebesen exkuzálva magamat, visszavonultam, s az est további részében szégyenkezve ke­­rülni igyekeztem. Mindazonáltal ő, valahányszor mégis összetalálkoztunk, nem kerülte pillantásomat. Amikor pedig távoztak, s kénytelen voltam magam is illendőség szerint elköszönni, s lesütött szemmel, a lehető legalázatosabb testtartásban a lehető legrövidebb, kezét szinte nem is érintő kézcsókkal búcsúzni, ő, ahogy felegyenesedtem, megbocsájtó s felettébb meleg mosollyal viszonozta testbeszédemet. Mintha csak rőzsét vetett volna szívem tábortüzének búsan hamvadó parazsára, s megfújta volna azt. Aludni sem tudtam aznap, csak éhesen, gyötrődve hánytam-vetettem magam az ágyon.
Másnap Laci további kalandokra, felfedezésekre invitált, de én nemet mondtam, feltett szándékom volt Tilda nyomába eredni, s mást nem remélve, látásával gyönyörködtetni és gyötörni magamat. Lacitól nem mertem megkérdezni lakcímét, de a szerencse kezemre játszott, mert ő kapta a feladatot (s kotyogta el), hogy előző nap a szakácsnőjük rendelkezésére bocsájtott recept szerint elkészített étekből ellenőrzés céljából kóstolót vigyen Tildának. Arra ebédig várni kellett, én pedig legszívesebben toporzékoltam volna türelmetlenségemben. Akkor aztán odaóvakodtam Laciék villájához, s messziről követtem, amint pakkal kezében elindult. Tildáék a Várban laktak, aminek örültem, mert közel esett Béla bátyámék lakásához, s gyalog is tíz perc alatt ott teremhettem. Márpedig semmi más tervem (s dolgom) nem volt, mint hogy minden áldott nap rezidenciájuk körül csámborogjak, s várjam felbukkanását.
Sofőr vezette automobillal tűnt fel a palota kapujában. Az autó teteje hátrahajtva, vagyis zavartalanul gyönyörködhettem Tildában, mintegy húsz má­­sod­­percig. Addig levegőt se vettem. Nem nézett felém, márpedig én teljes mellszélességgel mutatkoztam. Botor módon az autó után vetettem magamat, tán azt gondolván, gyalogszerrel követhetem fiatal, gyors lábam segítségével. De miután a nyomukban magam is kirontottam a Bécsi kapun (vagyis annak helyén), már csak a füstjét láthattam a kis, piros Tátra 11-nek. Letanyáztam a várfal tövében, s eltökéltem, hogy megvárom, míg hazatér. Ki is tartottam volna, ha nem tör rám szokás szerint emésztő farkaséhség, ami hazahajtott. Rohanvást tettem meg az utat, rohamtempóban vettem magamhoz ebédemet, aztán lóhalálában igyekeztem vissza őrhelyemre. De alighanem elszalasztottam Tildát, mert sötétedés után látása nélkül, lógó orral kullogtam haza. Másnap szintén láttam őt elkocsikázni, akkor sem nézett rám, én pedig okulva az előző napi kudarcon, elemózsiával és kulaccsal vertem tanyát a várfal alatt. Sikerrel is jártam, mármint félsikerrel, mert én ugyan láttam őt (mintegy húsz másodpercig) elszáguldani a Várfok utca általam belátható szakaszán, ő azonban akkor sem vett észre. Harmadnap aztán elmentében, a lehető leglassabb tempóban haladva, meleg, cseppet sem meglepett, sőt szinte cinkos, egyenesen nekem küldött mosollyal jutalmazta kitartásomat, amiből kitaláltam, hogy nagyon is jól látott az előző két napon is. Nekem pedig, bizonyságul, hogy szerelmes voltam (ráadásul felettébb fiatal), eszembe se jutott bosszankodni eme asszonyi praktikán, sőt, valamiféle erénnyel ruháztam fel őt általa. Szinte már otthonosnak találtam a várfal tövét, ahol Nagyapa szép bőrtarisznyájával s benne ellátmányommal helyet foglaltam. Már közeledett az idő, éppen a délután három órát ütötte el a Budavári Evangélikus Templom órája, amely időpontban előző nap Tilda hazatért. Így egyre nyugtalanabb, türelmetlenebb lettem, pedig legfeljebb egy újabb mosolyra számíthattam. De akkor azért a mosolyért… nem is tudom… jó, ne használjunk nagy szavakat, amilyeneket akkoriban gátlástalanul használtam, csak annyit mondok, felettébb vágytam arra a mosolyra. Tehát arcomon üdvözült mosollyal vártam Tilda felbukkanását, amikor váratlanul leszakadt az ég. Egy pillanat alatt bőrig áztam, s már szaladtam volna a fal mellett az alig száz méterre lévő fák oltalmába, amikor mást gondoltam. Szépen visszaültem helyemre, s mint valami fogadalmat tett szent remete, tragikus, rezzenetlen arccal tűrtem, hogy verjen a zápor.
A piros Tátra felhúzott tetővel bukkant fel, mellém érve le is fékezett, Tilda pedig, látszólag lépre menvén, kinyitotta az ajtót, s kiszólt:
– Uram Isten! Ezt nem lehet kibírni! Még a végén tüdőgyulladást kap!
Most már, idős fejjel és kiismerve Tildát, természetesen tisztában vagyok vele, hogy átlátott a szitán, s hogy remekül mulatott rajtam. Már csak azért is, mert bár azt nem tudhatta, hogy szervezetem felettébb ellenálló, s hogy jeges vízbe pottyanásokat is makkegészségesen úsztam meg addig, de a forró nyárban még az eső is langymeleg volt, melegebb, mint az esti fürdővizem, így aligha kaphattam volna tüdőgyulladást.
– No, mire vár? Szálljon be gyorsan, kimenekítem Önt a biztos halál tor­ká­­ból!
A szívem akkorát dobbant, hogy csaknem az vitt el idő előtt. Mielőtt beszálltam volna, továbbra is délcegen állva a zápor verését, óvatosan kezet csókoltam neki, amit nevetve nyugtázott.

…

Valamivel korábban Béla bátyám szabadlábra került, s idegrendszere éppen nem a legacélosabb lévén, hazazavarta a Józsefvárosba proletár-patronáltjait, apósát és anyósát. Előzőleg a szegedi Csillagbörtönben ült, nem hosszú időt, mindössze egy évet, ami semmiség Rákosi Mátyás életfogytiglanjához képest. Legyintett is, mielőtt oda beköltözött, mondván, hogy Rákosi elvtárs jóval nagyobb áldozatot szenved el az ügyért, tehát ő maga nem panaszkodhat. Igen ám, de Szegeden Rákosi mellé került, aki írnokként dolgozott a börtönben, cellája ajtaja folyvást nyitva állt, szabadon közlekedhetett az épületen belül, s jelentős pénzösszegekkel egyengette a maga kényelmét, mely pénzösszegek rendszeresen érkeztek részére. Béla bátyámat tüstént maga mellé vette mint régi elvtársat és jól használható fiskálist. A börtönben is tarthatott pártgyűléseket, s tartott is, az ottani komoly számú tagságnak. Ugyanis a Werner nyomozó által említett összesen száz kommunista nagyja ott ült. Úgy vélem, ebből a szempontból kifogástalanul prosperált a Horthy-rendszer, bár másfelől több nyilast is leültethettek volna. Béla bátyámat Rákosi halálra dolgoztatta az írnoki irodában, de börtönkedvezményeit nem osztotta meg vele. Amikor pedig Béla bátyám már szinte magán kívül volt a kialvatlanságtól, s azt is felrótta panaszai közt Rákosinak, hogy a többi rabbal ellentétben nem osztja meg társaival a kintről részére érkező rachedliket, vagyis élelmiszercsomagokat, a nagy vezető a következő taggyűlésen kizárta a párt soraiból, bomlasztás vádjával. Manapság kevesen tudják, hogy Rákosi második perében a tanácsköztársaság idején elkövetett több tucat gyilkosságban való tevékeny részvételért és azokra való felbujtás miatt kapott életfogytiglant. Én nem tudom, ebből mennyi az igazság, de a bolsevikokkal kapcsolatos tapasztalataim és értesüléseim, valamint Rákosi ’45 utáni szereplése alapján hajlamos vagyok elhinni. Ahogy persze vádlóiról is a koholmányt.
Nos, pártból való kizárása olyannyira megviselte Béla bátyámat, hogy amikor hazaérkezvén ott lelte Klári szüleit, két napig sem bírta kárálásukat, vedelésüket, szagukat, s kidobta őket. A holmijukat a gangról lehajigálta a földszintre, a bőröndöket üresen vágta utánuk, s a légben szétnyíló ruhaneműk beterítették a ház udvarát. A ház minden emeletén kint álltak a lakók, s láthatóan remekül mulattak az udvaron akkor is részegen tántorgó Gáspáron és a sopánkodó Etuson, akiket mélyen megvetettek, mint amolyan, az ő Budájukra beszabadult prolikat. Persze sosem nevezték őket így, még hátuk mögött sem, hisz az nem volt ildomos, de megtalálták a módját, hogy célzásaik nyomán ezt gondolja az ember. A holmik kihajigálása után Béla elrohant otthonról, de hamarosan visszatért egy lovaskocsival és egy fuvarossal, akit mindjárt ki is fizetett.
Klári akkor Béla bátyám vad és hangos viharzása közepette mukkanni sem mert, de két napra rá addig rágta a férje fülét idős, beteg szüléi érdekében, mígnem Béla beadta a derekát. Akaratlan fültanúja voltam, hogy Klári néni önmagát tagadta meg Béla bátyámtól, s ultimátuma addig jelölte ki a határidőt, míg a szülei vissza nem fogadtatnak. Béla pedig, mint mondtam, éppen akkor szabadult a börtönből. Nagy erő az ilyesmi, fiatalságom folyton robbanni akaró kazánjával meg tudtam érteni Béla bátyám visszakozását. Megkért engem és Andrist, hogy kísérjük el a Józsefvárosba, az öregekért.
– Csak hogy meg ne öljem őket! – morogta halkan, hogy Klári néni ne hallja.
A kocsisunk éppen józsefvárosi volt, de a Krisztinavárosban szokott leparkolni, mondván, hogy itt több s jobban fizető munkája akad.
A József körútról letérve, s már nyomorúságos, földszintes, csupasz, poros udvarú házak között haladva egy palánkkerítésre lettem figyelmes, mely fölött hatalmas, dús cseresznyefák kandikáltak. A palánkon mésszel, ecsettel felirat: mocskossidó. Úgy látszik, itt pont fordítva szokás, mint Zalában, itt a zs-ből csinálnak s-t, gondoltam. A fuvarosunk észrevette, hogy nézem az írást, felé bökött állával.
– Nem zsidó ám a Lojzi, hanem kommunista.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette, hát rákérdeztem:
– Akkor miért zsidózzák?
– Van, aki szerint egykutya. Igaz, a Lojzit igazából nem azér zsidózzák, mer kommunista.
– Hanem?
– A cseresznye miatt.
– És miért zsidózzák a cseresznye miatt? – erőltettem, mert úgy tűnt, szerinte elmondott mindent.
Kiköpött egy nagy adag bagót az út szélére.
– A kölykök folyton bemásztak a Lojzi telkére cseresznyét zabálni, amit ő nem is bánt, mer amúgy jó a szíve neki. A tanácskormánykor aztán lebontotta a palánkot, és kiírta oda a falra, hogy ez itt már egy kis darab kommunizmus, vagyis ez a cseresznye a népé. És úgy is lett. A nép meg nyár elején, még zölden, két nap alatt lezabálta az egészet, nehogy lemaradjanak róla. Fosott az egész környék, mint a lakodalmas kutya. A Lojzi a bolsik bukása után sem zárta vissza a fákat, a következő évben meg ugyanúgy bezabálta a nép az éretlen cseresznyét, megint fostak, hiába írta ki a Lojzi, hogy ne csinálják, hiába rimánkodott széltében-hosszában. Aztán visszatette a palánkot a helyére, és azt mondta, kiabáljanak be, majd ő kiosztja, amikor már rendesen beérett. Persze a többségnek nem jutott, ahogy az éretlenből sem, de így legalább szidhattak valakit, a Lojzit, hogy azoknak ad, nekik meg nem. A következő évben csak feleannyit osztott fejenként, a következő évben meg még fele annyit, míg a végén már csak pár szemet adott, azok meg elmondták minden szemétnek, és megint bemászkáltak a palánkon, és megint lezabálták zölden a cseresznyét. A Lojzinak aztán elege lett az egészből, azt mondta, bassza meg a Marx a kommunizmusát, és megszüntette a cseresznye- kommunizmust, elzavart mindenkit, és most megint őrzi a fákat. Na, erre föl a minap ráírták a kerítésére, hogy mocskos zsidó.
Mármint hogy mocskossidó.

…

Mindhármukat felhúzattam egy fára csuklójuknál fogva, kezüket hátuk mögött összekötve, vállaikat kifordítva, hogy épp csak lábujjuk érte a földet. Eme állapotukban pillantotta meg őket Hollóssy Laci, amikor a maga egységével odaért hozzánk.
– Hát ezek? – kérdezte.
– Megerőszakoltak két nőt.
– Ápolónőket?
– Tessék?
– Azt kérdem, ápolónőket? Vagyis magyarokat vagy németeket?
– Nem. Két orosz nőt – feleltem értetlenül.
– És azért kiköttetted őket?
– Persze.
Levette sapkáját, megvakarta a fejét.
– Bendzsi, Bendzsi!
– Mi az?
– Miért nem hagyod, hogy a legényeid kifújják a gőzt?
– Na, de kérlek!
– Igen messze jöttek otthonról, megverekedték a magukét, és még ki tudja, mi áll előttük.
– Ezt nem mondod komolyan.
– A háború az háború. A katona valójában nem a nőt erőszakolja meg, ha­­nem az ellenséget. A nőkhöz tartozó férfiakat. Mert a nő az országhoz tartozik, amit elfoglal. Ha elvárod tőlük, hogy öljenek, akkor el kell tűrnöd azt is, hogy basznak. Amúgy meg a magyaroknál nem olyan gyakori, hogy foglalkozni kéne vele.
– Jézusom, Laci, nem olyan gyakori? Ezek szerint te megengeded nekik?
– Nem engedem meg. Szemet hunyok felette. Neked is ezt javaslom.
– Én is szemet hunyok bizonyos dolgok felett. Például, ha szamovárt meg teáspoharat rabolnak.
Csalódtam Laciban. Mindig úgy tekintettem rá, mint nálam sokkal különb katonatisztre, s úgy éreztem, a tisztet nemcsak a hadi rátermettség, de az er­­kölcs is teszi. És éppen ő, aki oly nagyra volt arisztokrata származásával és az ahhoz kapcsolódó becsületkódexével. Meg is mondtam, mit gondolok efelől, ő pedig szóváltásunkat követően sértetten, de nem meggyőzötten távozott. Szavai szöget ütöttek fejembe, s felsorakoztattam századomat a három kikötöttel szemben, egyrészt, hogy kitudjam, a többség hogy is áll ezzel a dologgal, másrészt, hogy hassak rájuk a jó erkölcs nevében, mert akkor ezt is köteles­ségemnek éreztem.
– Lépjen előre egyet, akit anya szült! Egyetlen ember kivételével mindenki előrelépett. Természetesen arra számítottam, mindenki kilép, ezért megjegyeztem magamnak a fickót.
– Lépjen előre még egyet, akinek nővére vagy húga van.
Vagy harmincan, negyvenen még egyet léptek. Köztük Kőszegi, aminek örültem, mert róla tudtam, hogy e kérdésben biztosan szövetségesem.
– Kőszegi őrmester!
– Parancsára, százados úr!
– Mit szólna, ha az édesanyját egy orosz katona kefélgetné?! – harsogtam szigorúan, fenyegetően.
– Ami azt illeti, százados úr, az én édesanyámat, mióta csak az eszemet tu­­dom, egy orosz katona kefélgeti.
Természetesen kiestem szerepemből, s egy pillanatig hökkenten bámultam Kőszegire. Kuncogást is hallottam a sorok közül.
– Ezt hogy érti, Kőszegi őrmester?
– Az úgy volt százados úr, hogy az első háborúban a mi falunkba, Vöcköndre is vezényeltek orosz hadifoglyokat mezőgazdasági munkára, az édesanyám pedig épp egy ilyennel esett szerelembe. Így aztán ő lett az én édesapám. Igornak hívják.
Nyeltem egyet, hogy ne szaladjon szét arcomon a vigyor, de hiába igyekeztem, miután századomból, némi bazsalygást és kuncogást követően, egyön­tetűen kitört a röhögés. Még a három kikötözött gazfickó is röhögött, hiába torzította közben fájdalom is az arcukat. Ott álltam századom előtt, századosi és parancsnoki tekintélyem pedig csizmám és bakancsaik között hevert a porban. Kőszegi vigyorogva fürdött bajtársai nevetésében. Még hátát, vállát is megpaskolta, aki elérte az alakzatból.
– És hogy lett maga Kőszegi, Kőszegi őrmester? – kérdeztem, amikor szóhoz jutottam.
– Az is egy érdekes eset, százados úr. Úgy, hogy az édesapám is Kőszegi lett. Amúgy Koszigin volt, ami érdekes egybeesés, mert az anyai nagyapám valóban Kőszegi, az apám, Igor Koszigin pedig ezt isteni jelnek tekintette, és amikor magyarosított, a Kőszegit választotta. Jól is tette, mert a nagyapám ezután enyhült meg iránta, és felhagyott vele, hogy vasvillával kergesse a mezőn. Persze azóta a faluban mindenki Gigornak szólítja. Mert érti, százados úr: Kőszegigor.
Ezek után nem nagyon lehetett már morális képzést tartani, így hát letettem róla. Azért még megkérdeztem Kőszegitől:
– Na, és ha a húgát kefélgetné egy ellenséges orosz katona, ahhoz mit szólna?
Erre már kicsit elkomorult, de csak annyit felelt:
– Isten ne adja, százados úr!

…

A löveget és a páncélost egyelőre otthagytuk, és az Oktogonnál (illetve Mussolini téren) csőre töltött fegyverekkel és fényszórókkal leóvakodtunk a földalatti alagútjába. Óvatosan elindultunk a Városliget felé, ketten az esetleges aknákat, ketten az alagutat pásztáz­­va lámpáinkkal. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy megtaláljuk az oroszlánt, nem is kívántam túl sokat vacakolni vele, gondoltam, lerójuk a kö­­te­lezőt, elmegyünk, ameddig tudunk, onnan pedig vissza. Fejünk fölött mo­­rajlottak a tüzérségi lövegek, aknák, repülőgépbombák, s már a gépfegyverek ropogása is közelről hallatszott. Nem lehetett tudni, hol vannak oroszok, németek és magyarok, a környéken úgynevezett katlancsaták folytak, ami az arcvonalak összemosódásával jár. Elgondoltam, hogy az oroszlán ebben az apokaliptikus csatazajban nyilván megállás nélkül retteg, sokkal inkább, mint mi tőle. Így hát ugyancsak megrökönyödtem, amikor megláttuk a nagymacskát. Éppen egy már csaknem teljesen lebontott lovat ráncigált le a Bajza utcai lépcsőn. Nehezen, mert a ló folyton beszorult a két fal közé. Végül a lengőajtón is berángatta, ott elengedte, és belehunyorgott reflektoraink fényébe. Hím oroszlán volt. Felénk szagolt, aztán mit sem törődve velünk, a lovat tovább vonszolta a síneken a Városliget felé. Mi meg csak bámészkodtunk. Csak amikor eltűnt a sötétben, akkor kaptam észbe.
– No, jó – mondtam a katonáknak. – Kicsit lemaradunk, úgy követjük, hátha aknára lép vagy ráhúzza a dögöt. Valahol úgyis megáll, hogy egyen.
Adtunk két perc előnyt az oroszlánnak, aztán, robbanás nem lévén, utána indultunk. Jó háromszáz méter után valóban feltűnt a fénycsóvákban. Nyugodtan lakmározott, fekve marcangolta a húst. Ránk nézett, s még csak nem is vicsorgott. Semmiféle támadó szándékot nem mutatott, még azt sem jelezte, hogy táguljunk a lovától.
– No, lőjék le! – parancsoltam.
A katonák egymásra néztek, majd vissza rám.
– Lőjük le?
– Igen. Azért jöttünk. Jobb, ha négyen tüzelnek egyszerre, ki tudja, mire képes.
– Nem tűnik éppen fenevadnak.
– Nem tudhatjuk.
– Őőő… azt hittük, a százados úr lövi le, mi csak fedezzük.
– Nem. Maguk lövik le.
– Bocsánat, százados úr! Ha nem lőjük le, az parancsmegtagadásnak számít? – kérdezte sofőrünk, egy törzsőrmester.
– Hát persze.
– Biztos? Mert hát ez az oroszlán nem ellenség, ugye.
– A szar sem ellenség, mégis parancsmegtagadás, ha a parancsomra nem takarítják ki a reterátot.
– Jó, de az… érti a százados úr. A szarra mégsem mondhatom, hogy lelki­ismereti okokból nem távolítom el.
Hm. Ravasz fickó.
– Szóval nem akarják lelőni.
– Hát… nem szívesen.
– Sőt – tette hozzá a géppuskás. – Meg ne haragudjon, százados úr, holnap nekimegyek magával az oroszoknak, de én a magam részéről megkockáztatom: biztosan nem lövöm le ezt az oroszlánt! Hiszen ez egy csak egy vén macska, nézzen csak rá! Amúgy emlékszem is a nevére, ki volt írva az Állatkertben, hogy Balambérnak hívják.
– Balambér?
– Az.
– Hát ezzel nem könnyítette meg a dolgot.
A két lövegkezelő komoran bólintott.
– A fenébe! No, jó, akkor majd én. Adja ide a puskáját! Álljon ide, hadd tegyem a vállára!
Mégsem akartam géppisztollyal vadászni. Megcéloztam az oroszlán épp fe­­lém kínált szívét, készen, hogy sebesen csőre töltsek, s újra tüzeljek. Az oroszlán – a fene egye meg, immár Balambér – rám nézett, mintha csak megérezte volna, mire készülök. De nem mozdult. Nyeltem egyet, azt vártam, hogy legalább fordítsa el tekintetét. Hosszú pillantásváltás után az alagút másik vége felé fordult, s fülelni kezdett. Százszázalékosan eltaláltam volna. Leengedtem a puskát.
– Valami a szemembe ment. Mégiscsak lőjék le maguk! Ez parancs! És igen, ha nem engedelmeskednek, az parancsmegtagadás, minden körülmények között!

…

– Gyuszika! – intett oda Kőszegi egy fiatal harcost.
– Én? – kérdezte Gyuszika a saját mellére mutatva.
– Nem, a Lutz Gizi. Persze, hogy te. Felmész a lakásokba, és leveses tányérokat kérsz. Amennyit csak adni bírnak. Mondd, hogy a ruszkik ellen kell ak­­nának. Nagyon siess!
Gyuszika elporzott. Hatalmas stóc tányérral tért vissza, mögötte asszonyok jöttek, szintén tányérokat cipelve. Egyiküket meglátva muszáj volt elvigyorodnom.
– Nézzétek csak! – mondtam halkan. – Tudjátok, ki az a nő, hosszú, fekete kabátban?
– Nem. Kicsoda?
– Az imént mondtad ki a nevét, Józsi.
– Én?
– Te.
– Nem emlékszem, hogy valakinek kimondtam a nevét – s tanácstalanul, szemöldökét ráncolva meredt maga elé. – Haljak meg, ha én bárkinek is ki­­mondtam a nev… Várjunk csak! Neee! Lutz Gizi?!
– Személyesen.
– Viccelsz.
– Szavamra. Találkoztam vele az Alföldön, amikor oda internálták.
Meglepetésemre Gizella asszony emlékezett rám.
– Micsoda kellemes meglepetés, százados úr! Örülök, hogy él.
– Kézcsókom, asszonyom! – feleltem, és önkéntelenül körbepillantottam, hogy Koppány vagy Angyal István nincs-e a közelben. – Hogy szolgál az egészsége?
Ugyanakkor még jobban vigyorogtam, amint eszembe jutott, hogy Angyal, aki még a horthysta tisztek jelenlétét sem tűri, mit szólna Szálasi Ferenc özvegyéhez. Véletlenül azt is tudom, hogy a IX. kerületben kirívóan magas volt a háború előtt a Szálasi pártjára szavazók száma. S mivel az ott lakók igen nagy számban álltak Angyal István egységébe, illetve sokan segítették őket, szinte bizonyosra vehetjük, hogy a kommunistákkal jó néhány nyilas vagy nyilas-szimpatizáns harcolt vállvetve a szovjetek ellen. És ott harcolt az a húszegy­néhány ávós is, akikkel szemben Angyalnak nem volt kifogása. Persze tudom én, hogy a világnézetünk szerint többet nézünk el az egyik szélsőségnek, mint a másiknak, ha mindent nem is.
– Ó! – legyintett kérdésemre Gizella asszony. – Tudja, csak néhány hete szabadultam a börtönből, ahová az Alföldről vittek. Takarítgatok, varrok, zongorát tanítok egy kis aprópénzért, de az unokatestvérem támogat Amerikából. Emlékszik, akit említettem. Akkor ott megígértem, hogy majd mutatok né­­hány fényképet, emlékszik? Nem, erre sem? Beszélhet magának az ember. Jöjjön, főzök magának egy teát. Ó, milyen bolond vagyok, bizonyára nem hagyhatja el a harci állását. Tudom én az ilyet, az uram is vezérkari tiszt volt valamikor, de ön tudja, hiszen bajtársak voltak. Várjon, lehozom a fényképeket, megmutatom, milyen szép ember volt.
– Ne fáradjon, úgy hiszem, a pillanat nem éppen alkalmas…
– Miért, sietnek valahová? Ugye, hogy nem. Várjon csak, térülök, fordulok!
És elsietett.
Először a hat darab harckocsiaknát helyeztük el, ahogy Juhos úr megálmod­­ta, kettőt szánva egy tanknak, a felszedett macskakövek helyén lévő földes gödrökbe, keresztben az utcán, hogy ha egy tank ráfut az egyikre, az utána következő a megbénultat kikerülve egy másik aknára fusson. Ha egyáltalán beválik a csel. Már a fehér, néhol virágmintás vagy aranyszegélyes tányérokat pakoltuk, amikor Gizella asszony visszatért, és a kezembe nyomott egy fényképet.
– Ez Mattsee-ben készült, ahol esküdtünk. Ugye, milyen szép ember az uram?
– Nagyon jóképű. Ne haragudjon, asszonyom, de most…
– Ezt nézze! Ezt a képeslapot Párizsban írtam neki, az Eiffel-torony tetején. Nézze csak: „a csillagok közelségéből küldöm üdvözletemet”. No, mit szól? Ma­­guk mit röhögnek? – fordult a pukkadozó Kőszegihez, Baloghhoz és Kolonics Ábrishoz, akit tányérpakolás közben elértünk az iskola előtti posztján. – Ócska prolik!
– Kikérem magamnak, asszonyom! – felelte Kolonics – Mi, Kolonicsok pa­­rasztok vagyunk.
– Mink is – csatlakozott Kőszegi.
Nekem is nagyon nehezemre esett csupán kedvesen mosolyognom.
Sze­­rencsére Gizella asszonynak eszébe jutott, hogy egy zongoratanítványát várja, s visszasietett a lakásába. Illetve nem tudom, övé volt-e ama hajlék.
– Ne röhögjetek már – szóltam Kőszegiékre –, a hölgy tizenkét évet ült egyhuzamban, hol börtönökben, hol internálva.
– Csak mert annak a marhának a felesége volt?
– Igen.
– De ő nem is bántott senkit?
– Saját kezűleg a férje sem bántott senkit. De tett róla, hogy mások bántsanak. Az asszony pedig, így vagy úgy, de támogatta, erősítette a férjét. Ha mással nem, a szerelmével, a szeretetével.
– Hátha nem is szerette.
– Neked úgy tűnt, hogy nem? Egyébként ő maga mesélte, hogy a vizsgáló­bizottság megkérdezte tőle, hitt-e az urában. Azt felelte, persze, ha az ember szeret valakit, akkor hisz is benne.
– De hát arról nem tehet az ember, hogy szerelmes.
– Arról nem. De a szerelméről lemondhat, ha az megbocsájthatatlan dolgot tesz – véltem én, miközben Tilda és Ilona jutottak eszembe, és hogy nekem könnyű dolgom volt, hisz Tildába már, Ilonába még nem voltam szerelmes, amikor a velük való kapcsolatomat etikai megfontolás tárgyává tettem.
Vagyis engem ez ügyben sem tett próbára a sors.
Beszélgetés közben visszaértünk a poroló mögé rejtett légvédelmi ágyúhoz, illetve Kőszegi szamovárjához. Gondosan beirányoztuk a löveget arra a pont­­ra, ahol terveink szerint a negyedik harckocsi áll majd meg, nem tudván to­­vábbhaladni anélkül, hogy rá ne menjen a tányérokra. Leültünk egy cigarettára. És akkor a házból, az egyik résnyire nyitott ablakon át felcsendült egy zongora hangja. A távolban ágyúk dörögtek, kézifegyverek ropogtak, magunk is a nekünk jutó oroszok újabb támadását vártuk, a Mester utca fölött pedig léleksimogatóan szárnyalt a csodálatosan hosszú lábú Marlene Dietrich világhírű slágere, a Lili Marlene. Még az iskola kapujában lapuló őrszemünk, Kolonics Ábris is felénk fordult, testtartásából ott a távolban is tisztán látszott, el­­szűrődik hozzá a zene.
Ekkor tűnt fel, hogy Józsi, mióta a Corvin közben találkoztunk, nem hozakodik elő a csaták előtti megszokott bejelentésével.
– Nem félsz, Józsi? – kérdeztem.
– Dehogynem! Majd összeszarom magam – felelte, majd megérezve, hogy méregetem, oldalvást rám pillantott. – De itt vagyok.
– És most mért nem mondod, hogy tele a gatyád?
Elmosolyodott.
– Tudja, százados úr… tudod, amikor vittek, nem akartam, hogy azt higgye valaki, passzióból vagyok ott. A fronton mégse kiabálhattam, hogy kérem, en­­gem kényszerítenek. Ide viszont magamtól jöttem, nem kell tudnia senkinek, hogy zabszem se fér a seggembe.
– Értem. De itt vagy – ismételtem szavait. – És te mit gondolsz, most győzhetünk?
Elkomorult.
– Hát tudod… Mifelénk azt mondják, hogy a kis kutya ugat, esetleg harap is, de baszni végül biztosan a nagy kutya fog.
Kolonics Ábris felugrott, és lobogtatni kezdett egy hatalmas vörös zászlót. Ez Józsi ötlete volt, azt mondta, az jól látszik, és valószínűleg az oroszok sem nyitnak rá tüzet azonnal.
Lutz Gizi zenei aláfestésével megindult az újabb szovjet támadás. A zongora hangját előbb csak finoman kísérte a távoli moraj, majd talpunk alatt a föld remegni kezdett, s Ábris mögött, ahogy inaszakadtából rohant felénk, feltűnt az első T–54-es, mögötte pedig a többi. A zongoraszó egy váratlan, fals leütéssel abbamaradt.
A tankok nagy tempóban rontottak be a csokoládégyár felől az utcába, és arra gondoltam, keresztet vethetünk a levesestányérjainkra.
– Na, megbaszhatjuk a tányérjainkat! – söpörte el az eufémiát lemondóan Józsi, és megragadott egy páncélöklöt.